Isten családjának élete és jellegzetességei

Írta T. Austin-Sparks

Elhangzott 1934-ben. Eredeti helye: Filled Unto All the Fulness of God - Chapter 10. (Fordítás: Hitünk célja)

Az első, amit figyelembe kell vennünk, hogy mi az Atya vágya és terve a családja számára. Egészen bizonyos, hogy minden a családban kezdődik el, és ha feltesszük magunknak a kérdést, hogy mi Isten vágya és terve az Ő szellemi családjára nézve, csak egy válasz van rá, és ezt a választ egy olyan kijelentésben kapjuk meg, amelyben egy családi kötelékre utaló szó szerepel: „eleve el is rendelte, hogy azok az ő Fia ábrázatához hasonlatosak legyenek”. Hogy az Elsőszülött ábrázatához hasonlatosak legyünk – ez az Atya vágya és terve az egész család számára.

A családnak az Elsőszülöttről kell példát vennie. Kell lennie egy családi vonásnak, és családon belül ez a vonás az elsőszülöttet követően jön létre. Vagyis, ami Krisztusra igaz, annak igaznak kell lennie mindenkire. Az Úr Jézus tulajdonságainak és vonásainak meg kell jelenniük minden utána következő gyermekben, a család minden tagjában. Mivel ez az Atya vágya és terve, amiképp megismertette az Ő gyermekeivel, ezért ha azok engedelmesek akarnak lenni (ha valóban Isten gyermekei), akkor szívükkel igazodnak az Ő vágyához. Felismerik, legfőbb feladatuk, hogy megelégítsék az Atya szívét azzal, hogy az elsőszülött vonásai kiformálódnak bennük. Ezzel foglalkozik az Újszövetség, de valójában az egész Szentírás is. Az Ószövetségben jelképekben jelennek meg a krisztusi jellemvonások, az Újszövetség maga pedig egyöntetű, mindent magába foglaló kérlelés és biztatás, hogy legyünk Krisztushoz hasonlók.

Úgy látszik, amikor az Úr Jézus kiválasztotta a tizenkét tanítványt, akkor e választás mögött és amögött, hogy egy kis csoport mindig Vele legyen, az a szándék állt, hogy megmutassa és kifejezze az elsőszülött tulajdonságait, valamint azt, hogy a család többi tagjával hogyan viselkedik. Más szóval: ha tanulmányozzuk az Úr Jézus tulajdonságait, hogy miként viszonyult az Övéihez, amikor itt járt a földön, akkor szép példát kapunk arról, milyen családi jellemvonások vannak az Atya gondolatában. Vegyük például a tizenkét tanítvány tökéletlenségeit, hiányosságait, gyengeségeit, valamint azt, hogy milyen volt az Úr Jézus hozzáállása ezekhez. A Szent Szellem nem törekedett arra, hogy eltakarja hibáikat, tévedéseiket. Egyáltalán meg sem kísérli, hogy ezeket az embereket ideális közösségként mutassa be. A róluk festett kép nagyon is élethű és minden gyarló vonás megjelenik rajta – a jó és a rossz is -, semmilyen kellemetlenség nincs elrejtve. Semmi sem hiányzik a képből, minden tisztán látható. Az Úr Jézus nem egy könnyen kezelhető társasággal foglalkozott, hanem olyanokkal, akik gyakran elkeserítették. De egyvalami szilárdan jellemezte az Úr viszonyát ehhez a problémás csapathoz: hittel állt hozzájuk.

Milyen hittel állt ezekhez az emberekhez! Nem arról van szó, hogy bennük hitt volna, vagy az alapján állt volna hittel hozzájuk, amit bennük látott, hanem határtalan hite volt az Atyában rájuk nézve. Így állt hozzájuk: „Semmi sem lehetetlen Istennél. Itt vannak ezek az emberek: problémásak, és könnyen elkeseríthetnének, szinte soha nem értik, amit mondok! Úgy tűnik, mintha mindig rosszul értelmeznék a kijelentéseket, soha nem értik meg a lényeget. Amikor mondok valamit, teljesen rossz szemszögből nézik, a látásmódjuk, a reményeik és vágyaik teljesen földhözragadtak. Soha sem látnak túl e jelenvaló világon és saját egyéni érdekeiken. Úgy látszik, teljesen alkalmatlanok a szellemiek felfogására. És mégis, az Atya csodákat tehet egy csapat ilyen emberrel is; Neki semmi sem lehetetlen.”

Az Úr tanítványaihoz intézett szavai gyakran rámutattak, hogy mennyire restek és tompák voltak az Ő mennyei gondolkodásához képest. „Ó balgatagok, meddig leszek még veletek?” „Hogy nem értitek hát?” Majd végül: „Óh balgatagok és rest szívűek mindazoknak elhivésére, a miket a próféták szóltak! Avagy nem ezeket kellett-é szenvedni a Krisztusnak...?” És mégsem hagyott fel velük, soha nem hagyta el őket mint reménytelen eseteket, hanem szilárd hite volt felőlük.

Ez valami olyat mutat be az Elsőszülöttről, aminek szükséges megjelennie az egész család jellemében. Nem juthatunk sokra családként, amíg ez nem valósul meg bennünk, míg nincs bennünk szilárd, fenntartások nélküli hit egymás felől. Néhányunkkal rendkívül nehéz kijönni, néhányunkat rendkívül nehéz megérteni, és talán borzasztó nehéz természetünkből fakadóan, emberileg szeretni. Egészen próbára tesz. A legegyszerűbb az lenne, ha szépen magunkba zárkóznánk, és elhúzódnánk az ilyenektől. A legnehezebb pedig talán az, hogy azzal a  teljes bizonyossággal és hittel menjünk tovább, hogy nagy változások történnek majd, és hatalmas előrelépések lesznek, ha elég ideig várunk. Az Úr Jézusnak megvolt ez a hite az Atyában a tanítványok felől, és ennek kellene jellemeznie az egész családot. Igen, hogy legyen hitünk a legreménytelenebb eset felől is! Mennyire nincs türelmünk!

A természetünk oly sokszor közbeszól ezen a ponton, és az emberi azonnal a földiek szerint méri föl a helyzetet, értékítéletet hoz, és kijelenti: „Na, ezektől ennyi telik, soha nem lesznek ennél többek!” Így, akikről szó van, belekerülnek egy bizonyos érték és képesség szerinti kategóriába, tőlük már nem is várunk többet, rájuk nézve nincs semmi remény; s valamelyest meg is vetjük őket. Magukra hagyjuk őket, hogy boldoguljanak, ahogy tudnak. Tudják, hogy megmérettek, és érzik, hogy nem nagyon van számukra hely. Vajon ez a fejlődésnek, növekedésnek és a segítőkész szívbeli nyitottságnak az útja? Nem! Amit tettünk az az, hogy természetük szerinti értéküket fölébe helyeztük a kegyelem általi értéküknek, és „bebetonoztuk” őket ebbe a skatulyába. Más szóval, nem vettük figyelembe a kegyelem lehetőségeit a legreménytelenebb esetek életében.

Kérnünk kell az Urat azért a kegyelemért, hogy higgyük: a leglehetetlenebb ember életében is nagy változások történhetnek a kegyelem által. Hasznos itt zárójelben megemlíteni valamit. Nem valamilyen hivatalról, megbízatásról vagy felelős munkáról, s ehhez hasonlókról van szó. Ha valakit hivatalos felelősséggel kell felruháznunk, bölcsességre van szükségünk, hogy felmérjük, mit bízhatunk rá. De most nem erről van szó. Most a mindennapi kapcsolatokról beszélünk, Isten családjának egymással való közösségéről, és arról, ahogy Krisztus növekszik és látszódik meg egyre inkább mindannyiunkban a kölcsönös kapcsolatok által. Mert Krisztus növekedésének ezekben a kapcsolatokban kell megvalósulnia. A szellemi élet fejlődésének olyan lehetőségei nyílnak meg az egymással való közösségünk nyomán, amilyenek az elszigeteltségben nem léteznek. Elszigetelt tagnak lenni szélsőséges korlátozottságot jelent. A növekedés Isten szerinti módja a kapcsolatokon és az egymással való közösségen keresztül valósul meg. Nem szabad hát figyelmen kívül hagynunk azokat a törvényeket, amelyek alapján ez a növekedés megvalósul, és az egyik ez: legyen hitünk egymás felől, akkor is, ha nem hiszünk a másikban.

Ez nagyon fontos. Talán soha sem fogjuk megtudni, hogy milyen sokat köszönhetnek a tanítványok az Úr Jézus felőlük való hitének. Egyszer majd az örökkévalóságban azt mondják az Úr Jézusnak (s mi is velük együtt): „Itt vagyok, úgy ahogy vagyok, és ha valaha is szolgálatára lehettem az Úrnak, az Ő dicsőségére és tetszésére, az egyedül azért van, mert Te nem az alapján bántál velem, hogy mennyit érek önmagamban.” Sokkal tartozunk az Úrnak, hogy ilyen hite van felőlünk, és hogy nem adja fel velünk kapcsolatban. Ugyanennek a szellemnek kellene jelen lennie egymással való kapcsolatainkban is.

Ha ezen a vonalon haladunk tovább, láthatjuk, hogy az Úr mennyire odaadó volt, mennyire szívén hordozta a tanítványokat. Van egy páratlan kijelentés, ami összefoglalja ezt az odaadást: „...szerette az övéit e világon, mindvégig szerette õket” (Jn 13,1). Nekik adta Magát, Önmagát áldozta értük. Nem tartott vissza semmit: „Nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja az ő barátaiért” (Jn 15,13). Ez a családi örökség, az Elsőszülött ezt teszi a család többi tagjáért, és ami igaz az Elsőszülöttre, annak ki kell fejlődnie a családban is.

Ez elég nagy területet fed le, amivel most nem foglalkozunk részletesen. Egyszerűen csak sok mindent magába foglaló, összegző módon kijelentjük, és ezekkel az egyszerű szavakkal illusztráljuk, hogy az Atya terve és vágya, hogy ami igaz az Elsőszülöttre, az a család minden tagjában megvalósuljon. A családnak az Elsőszülött jellemét kell magára öltenie, és át kell formálódnia az Ő képére.

Ha ezt felismertük, van néhány dolog, ami alapvető fontosságú ehhez, melyek nélkül mindez lehetetlen, de általuk megvalósulhat. 

Feltétlenül szükséges, hogy egymást Szellem szerint ismerjük – ez az első és legfontosabb dolog. „Mert a Krisztus szeretete ösztönöz (szorongat) minket, mivel úgy ítélünk, hogy mivel egy mindenkiért meghalt, azért mindenki meghalt, és azért halt meg mindenkiért, hogy akik élnek ne maguknak éljenek, hanem Annak, Aki értük meghalt és életre kelt. Úgyhogy mi mostantól fogva senkit nem ismerünk (hús)test szerint” (Vida ford.). Ez azt jelenti, hogy amennyire rálátásunk van, nem azt tesszük kapcsolataink alapjává, nem az alapján formáljuk elvárásainkat, és ítéljük meg, értékeljük és minősítjük egymást, amik természet szerint vagyunk. Ez nem azt jelenti, hogy nem veszünk tudomást egymás emberi természetéről, és azt sem, hogy soha nem ütközünk meg azon, amik hústest szerint vagyunk; hogy teljesen érzéketlenek leszünk egymás természetének hibáival szemben. Nem! Mindig érzékenyek leszünk. Valószínűleg igaz, hogy minél szellemibbek vagyunk, annál érzékenyebbek leszünk arra, amilyenek mi magunk vagyunk természetünk szerint, és amilyenek mások természetük szerint. Lehet, hogy csak még inkább fogunk szenvedni az egymás természetéből fakadó hibák és tökéletlenségek, erősségek és gyengeségek miatt.

A világi embereknek sokkal-sokkal kisebb nehézséget jelent kijönniük egymással, mint a keresztényeknek. Úgy látszik, ők képesek figyelmen kívül hagyni egymás természetének és habitusának problémásabb felét, és könnyen átsiklanak efölött. Úgy tűnik, mintha a keresztények sokkal jobban érzékelnék az ilyesmit, mint mások, és sokkal mélyebben érintené őket. Ezt persze kétféleképpen magyarázhatjuk. Ha szellemileg érzékennyé válunk, a hústestet sokkal gyorsabban észleljük; ami nem szellemi, az a szellemi érzékenységnek köszönhetően nem marad észrevétlen. Valamint számolnunk kell azzal is, hogy van egy ellenségünk, aki mindig igyekszik a legtöbbet kihozni a tökéletlenségekből, rendre fölhozza ezeket, és lecsap velük ránk. Folyamatosan munkálkodik azon, hogy tönkretegye az Úr népének kapcsolatait. Ebbe soha nem fárad bele. Az, hogy egymást nem hústest szerint ismerjük, nem azt jelenti, hogy ez a terület megszűnik létezni számunkra, hanem azt, hogy túllátunk rajta, és folyamatosan kérjük a Szent Szellem kegyelmét és segítségét abban, hogy meglegyen bennünk az elhatározás és a kitartás, hogy túlnézzünk azon, amik természet szerint vagyunk, arra, ami egymásban az Úr Jézusból és a Szent Szellemből való, és csak erre tekintsünk.

Az Úr felelősséget terhel ránk ez iránt. Tudjuk, hogy ha elkezdünk beszélni az Úr gyermekeinek tökéletlenségeiről, és elidőzünk ezeknél, kritizáljuk őket, az Úr szava belénk hasít: „Ő az én gyermekem.” Nem azt mondja, hogy az természetét tekintve nem igaz rá, hanem azt mondja: „Van ott más, ami számomra nagyon drága; vigyázz, nehogy kárt okozz benne!” Ezt jelenti Szellem szerint ismerni egymást.

Nem fogjuk meglátni, hogyan lehet hitünk egymás felől, és hogyan lehetünk igazán odaadóak egymás iránt (olyan értelemben, ahogy az Úr Jézus odaszánta életét a tanítványoknak), míg el nem fordítjuk tekintetünket attól, ami emberi, arra, ami az Úrból való. Ehhez fűzzük reménységünket és várakozásunkat, és ez a pont az, ahol meg kell találnunk az egymással való közösséget. Kapcsolatunk így már nem hústestben van, hanem Szellemben, és állandóan törekednünk kell arra, hogy harcoljunk az olyan kapcsolatok ellen, amik pusztán emberiek, és igyekezzünk a fenntartani a szellemi, belső közösséget. Ez alapvetően fontos.

Szeretet, hosszútűrés, türelem… mindezek megkívánják, hogy legyen valami olyan terület, olyan pont, ami több a természetesnél. Minden hosszútűrés ellenére, amit gyakorolunk, és minden szeretet ellenére, amit csak kifejezhetünk, senki felől nem lehet remény, ha nincs ennél valami több. És a szemünket erre a „valami többre” kell emelnünk, ennek kell a legnagyobb jelentőséget tulajdonítanunk. „A te anyád és atyádfiai künn állnak, téged akarván látni. Az én anyám és az én atyámfiai ezek, a kik az Isten beszédét hallgatják, és megcselekszik azt” (Lk 8,21-22). Van a természetes emberi kapcsolatokon kívül egy másik fajta kapcsolat. Valós közösség azokkal, akik az Úrral akarnak járni. És ez a mi egyetlen reménységünk.

Ott van, természetesen, a másik oldal is, amiről szintén nem szabad megfeledkeznünk. Felelősséggel tartozunk azért, hogy szellemben járjunk. Persze nagyon szép és jó, ha azt mondjuk, hogy mindig keresnünk kell egymásban valami többet, valami mást. De nem szabad túlságosan is elvárnunk egymástól, hogy ezt megtegyék! Nem szabad túl nagy súlyt fektetnünk erre, mondván, „Hát, engem szellem szerint ismerjenek, és ne hústest szerint” – s majd jókora terhet teszünk másokra, hogy így járjanak el. Ezzel a hozzáállással csak félvállról vesszük a tökéletlenségeinket, és csak legyintünk: „Ó, hát Isten engem ilyennek alkotott, és így kell engem elfogadni. Természetemből fakadóan olyan vagyok, mint Péter, hirtelen, lobbanékony, de az Úr szerette ezt a lobbanékony Pétert. Nektek is szeretnetek kell engem, annak ellenére, hogy ilyen vagyok.” Igen, de Péter megváltozott, amikor a Szent Szellem megragadta, és ha emberi gyengeségeinket és természetünk tökéletlenségeit könnyedén vesszük, akkor inkább arról teszünk bizonyságot, hogy nem sokat ismerünk a Szent Szellem uralmából az életünkben.

Talán hirtelen természetűek vagyunk. És valóban, sokan voltak hirtelen természetűek, és az Úr szerette őket, az Ő gyermekei voltak. De ne legyen ez kifogás, hiszen a kegyelem valóban jelent valamit, a Szent Szellem valóban képvisel valamit, és nem szabad túl sokat kívánnunk egymástól. Felelősségünk, hogy Szellem szerint járjunk, és ahogy Szellemben járunk, az egymással való közösség sokkal inkább megvalósulhat, és sokkal áldásosabb lehet. Ha te Szellemben jársz, én pedig nem, vagy hozzád képest még jobbára hústest szerint járok, akkor nagy mértékben gyakorolhatod ezt a szellemi jellemet azzal, hogy kitartasz mellettem és hosszútűrő vagy. De a közösségünk nem lesz olyan áldásos, mint amilyen lehetne, és a mi Urunk közös magasztalása sem lesz olyan dicsőséges, mint amilyen akkor lenne, ha én is úgy járnék Szellem szerint, ahogy te. Sok múlik azon, hogy Szellemben járunk-e, és így Szellem szerint ismerjük-e egymást. Ó, bárcsak adhatnánk egymásnak jó nagy mértéket abból, ami a Szellem, hogy így tudhatnánk, mi az, ami hasznos! Egyrészről tehát, elnézőnek lenni egymással, más részről pedig keresni azt, hogyan segítsük egymást kölcsönösen saját tökéletlenségeink felett.

Ilyen a családi élet. Egy családban, ha az igazi család, minden tag jól ismeri a másikat, és a hozzáállásuk is az lesz: „Igen, ő ilyen, ismerjük őt, ezért elnézzük neki, hiszen ismerjük.” De vajon megpróbáljuk-e, amennyire tudjuk, segíteni a családtagokat abban, hogy mások legyenek, mint amilyenek? Így néz ki ez a hétköznapi, természetes szintre lehozva. Ha pedig fölemeljük a szellemiekhez, akkor ezt a párhuzamot találjuk: ismernünk kell jól egymást, és a szívünkben ott kell lennie a nagyvonalúságnak egymás iránt, hiszen tudjuk, hogy ez XY, és ő ilyen – de nem ráhagyva pusztán a dolgokat, hanem szeretetből keresve a módját, hogyan segíthessünk neki a változásban. Ennek kölcsönösnek kell lennie: segítsük egymást, hogy egyre inkább kiformálódjon bennünk az Úr Jézus kegyelme. Hiszen létezik egy olyan, hogy  egymásért való imádság, nemde? És sokat jelent, ha egymásért imádkozunk, még akkor is, ha nem tudunk közvetlenebb módon együtt imádkozni.

Nemesi származásunk van, királyi család vagyunk. E család minden tagjának, Isten minden gyermekének, mindenkinek, aki olyan Fejedelemmel van kapcsolatban, mint amilyen az Úr Jézus, törekednie kell arra, hogy bemutathassa azt a szellemi méltóságot, ami fenntartja a család becsületét, és hogy soha ne hagyja, hogy bárkinek is oka legyen azt mondani vagy gondolni, hogy kereszténynek lenni kevesebbet jelent, mint ami a legjobb, a legnemesebb és a legkitűnőbb. A világnak gyakran volt oka sok keresztényt lebecsülni, akik nem bizonyultak legjobbnak. Nekünk a királyi rangunkat szem előtt tartva kell törekednünk a szellemi méltóságra, hogy megőrizzük annak a Névnek a becsületét, melyet viselünk, hogy Krisztus neve mások előtt nagy és dicsőséges legyen, amennyire ez rajtunk áll.

Ez természetesen sokat kíván, és mindig arra kell indítania, hogy folyamatosan szorgalmasan és őszintén keressük az Urat, hogy az emberek előtt erő – szent erő, mennyei erő – jellemezzen minket, és minden más olyan tulajdonság is, mely egy olyan Valakinek a kifejeződése, mint az Úr Jézus. Az Úr tegyen minket méltóvá arra, hogy az Ő nevét viseljük a családban.