Jób helyreállítása

Írta T. Austin-Sparks

Az angol szöveget szerkesztette a Golden Candlestick Trust. Eredeti helye: The Vindication of Job. (Fordítás: Hitünk célja)

Olvassuk: Jób 42

„De ő jól tudja az én utamat. Ha megpróbálna engem, úgy kerülnék ki, mint az arany” (Jób 23,10).

„Nem szóltatok felőlem igazán, mint az én szolgám, Jób” (Jób 42,7).

Amikor az Úr végre megfordította Jób fogságát, és megkezdte szolgájának helyreállítását, teljesen világossá tette a Jób barátaihoz intézett szavaiban, hogy miért tette ezt: „Nem szóltatok felőlem igazán” – s a mondat Jóbbal kapcsolatos része ugyanennyire világos és egyértelmű: „mint az én szolgám, Jób”. Jób helyreállításának alapja tehát, hogy Jób igazán, barátai viszont hamisan beszéltek az Úrról.

Tisztáznunk kell már rögtön az elején, hogy mi volt az igaz és helyes dolog, amit Jób mondott. Ha ugyanis ez a helyreállítás mindenkori alapja, az a talaj, melyen Isten letáborozik, akkor ismernünk kell, hogy mi ez, méghozzá helyesen. Ez pedig nagyon egyszerű, és nagyon tömören meg is lehet fogalmazni. Jób barátai váltig azt állították – tévesen –, hogy Jób szenvedéseit pusztán a bűn okozta, és a bajok a bűn büntetéseképpen érték őt. Röviden így lehet összefoglalni; nem fér hozzá kétség, hogy így értelmezték Jób szenvedéseit. Azt próbálták elérni, hogy Jób meglássa, minden szenvedésének egyedüli oka a bűn. Ezért tehát szerintük a szenvedés Isten büntetése volt a bűn miatt.

Teljesen világos, hogy a Jóbbal kapcsolatos eljárásuk a saját következtetéseik, a saját megítélésük és a saját elgondolásaik eredménye volt. Levonták a maguk felszínes következtetéseit, mert nem tudták, ami előlük elrejtve, titokban zajlott; ami az egész történet mögött meghúzódott. Semmit nem tudtak a számunkra azóta feltárt dolgok mélységéről; arról, ami akkor előttük még rejtve volt: hogy amikor Isten felkeltette a Sátán érdeklődését Jóbbal kapcsolatban, tökéletes embernek tartotta őt, olyannak, aki jó és becsületes, akihez nincs senki hasonló a földön. Így látta Isten Jóbot – ezt azonban nem árulta el Jób barátainak. Isten sosem mondta nekik, hogy „Jób feddhetetlen és becsületes ember, nincs senki hozzá fogható a földön”. Ha ezt megmondta volna nekik, akkor nem csinálták volna azt Jóbbal, amit, de mivel nem ismerték sem Istent, sem az Ő gondolatait, és nem voltak kapcsolatban Isten szívével, felszínes következtetésekre jutottak; melyek pedig végül katasztrofálisnak bizonyultak számukra, és Isten szolgájának elmondhatatlan szenvedést okoztak.

Nagyon óvatosnak kell lennünk, mert a következtetések a mélyben születnek: azok nem csupán az elménk szüleményei, nem csupán a külső dolgok alapján, felszínesen hozott vélemények és meggyőződések nyomán jönnek létre. Ez az egyik dolog, amit ez a könyv meg akar nekünk tanítani. Ezek a barátok semmit sem tudtak a dolgok valódi, szellemi hátteréről. Semmit sem ismertek Isten gondolataiból. Pusztán a törvénykezés talaján álltak, és innen csak arra a következtetésre juthattak, hogy ha valaki szenved, azért van, mert valami baj van vele. Mennyire felszínes hozzáállás is ez! Ők pedig ezt a húrt szinte a végletekig feszítették. Isten nyomatékosan rámutat a végén, hogy nem azt mondták, ami helyes.

Isten azt mondta: „Nem szóltatok FELŐLEM igazán. Nem Jób felől, hanem ÉNFELŐLEM!” Istenről van tehát itt szó. Van itt valami, amiben Isten és szolgája egyek, és ha valaki Jóbot illeti, akkor Istent illeti; ha ilyen következtetésekre jut valaki Jóbbal kapcsolatban, akkor abban Isten is benne foglaltatik. A dolog lényege pedig ez: Ha egy ember Istenért él, és bár lehet, hogy a világossága nem teljes, a szellemi élete nem hibátlan; lehet, hogy nem is tévedhetetlen, és esetleg vannak bizonyos hiányosságokra utaló dolgok az életében, de ha az az ember Istenért él a legjobb meggyőződése szerint, és Istent képviseli itt a földön, és azután ezt az embert szenvedés éri, olyan szenvedés, mely nem valamilyen szándékosan vagy gondatlanságból elkövetett bűnének a következménye, akkor ha valaki azt mondja, ez a szenvedés büntetésből van, azzal Isten igazságosságát kérdőjelezi meg. Mert gyakorlatilag azt mondja ki ezzel, hogy Isten nem igazságos! Ez volt Isten problémája ezekkel az emberekkel.

A Jób 23,10 szerintem nagyon közvetlenül érinti az egész helyzetet. A barátok azt mondták Jóbnak: „A bűn büntetése miatt szenvedsz!” Ő pedig azt felelte: „Ha megpróbálna engem, úgy kerülnék ki, mint az arany”! Miért van akkor a szenvedés? Nem a bűn büntetése miatt, hanem a megmunkálásért, a szellemi megtisztításért, gazdagításért, nagyobbításért. Nem pontosan ez történik a helyreállítás végén? Azt látjuk, hogy Jób sokkalta nagyobb szellemi formátumban áll előttünk a végén, mint az elején, viszont senki nem nyer ilyen szellemi kalibert attól, ha Isten a bűn miatt zúzza össze. Jób szenvedésen megy keresztül, de ez a szenvedés megtisztító erejű. „Ha megpróbálna engem, úgy kerülnék ki, mint az arany.” Ebben máshogyan van benne Isten. Ez volt az a helyes és igaz dolog, amit Jób mondott. Isten igazságos, és ha Isten szenvedést enged meg, az a szenvedés felszínre hozhatja a saját természetem mélységeit, és elvihet arra a pontra, hogy meglássam, ami vagyok – és senki sem állíthatja, hogy Jób nem mutatott meg semmit sem a rossz oldalából a szenvedés során, hiszen elég rendesen panaszkodott például. Isten munkája ilyen. Nem ad ítéletre és nem pusztít el bennünket azért, amik vagyunk, hanem tűzön visz keresztül, hogy megmentsen attól, amik vagyunk. Csodálatos dolog, hogy ezt elmondhatjuk Istenről, és ez teljesen új megvilágításba helyezi Őt. 

Bár Jób barátai nem is fogták föl, mit beszélnek, annyira vakok voltak önteltségükben, de gyakorlatilag ezt mondták: „Íme egy ember, aki Istennek akar élni – Isten meg jön, és lesújt rá! Isten nem igazságos!” Tehát az emberi okfejtés szintjén itt végig Isten igazságossága a kérdés. A helyes válasz azonban az, hogy ez a bánásmód, a csiszolás, megtisztítás a teljesebb életre vezeti Jóbot, és ez rögtön igazolja Istent; a megfelelő helyre állítja Őt, miközben a barátok nem tudatosan ugyan, de hamis színben feltüntetve, igazságtalansággal vádolják.

Van azonban még egy fontos elem Jób esetében. Az emberek elől, sőt még Jób elől is elrejtve, vádlóként ott állt a Sátán. Ismerjük, hogyan indul a történet, a Sátán kérdése Istenhez, vagyis inkább először Isten kérdése a Sátánhoz: „Észrevetted szolgámat, Jóbot? Bizony nincs hozzá hasonló a földön: feddhetetlen, igaz, istenfélő (…)”. A Sátán pedig ezzel vág vissza: „Vajon ok nélkül féli Jób az Istent? Hiszen nagyon gazdag ember, befolyásos pozícióban, mindenki nagyra tartja, megéri neki Istent szolgálni! De vedd csak el mindenét, hogy az Isten szolgálatának minden nyeresége, legalábbis mindaz, amit a világ nyereségnek tart, már ne legyen az övé, és akkor a jámbor istenfélelme se lesz többé! Jób Istene Jób javaival fog eltűnni, és Jób istenfélelme is semmivé lesz, ha már nem éri meg Istent szolgálni!”

Így gúnyolódik az ördög. Isten előtt megvádolja Jóbot, hogy csak azért féli Őt, mert megéri neki. „De bocsássad csak rá a kezedet, sújts le vele mindarra, ami az övé, vajon akkor nem átkoz-e meg téged szemtől szembe?!” De Jób bármit is tett – és elég sok mindent tett – ezt az egyet soha nem követte el. Megátkozta a napot, amikor született, gyötrődve kiáltozott, lázadt, de soha nem átkozta Istent; és soha nem követte el, amire a felesége biztatta, hogy átkozza meg Istent és vessen véget önkezével az életének. Azonban szörnyű küzdelmei közepette, a görcsrohamok között, melyektől azt is megbánta, hogy valaha megszületett, ahol azt kívánta, hogy bár az az ember se született volna meg, aki az ő születésének hírét hozta, hogy minden, ami csak összefüggésbe hozható az ő világra jövetelével, legyen átkozott, Istent soha nem átkozta meg.

A szörnyű rohamok ellenére viszont néhány igen magasztos gondolatra jutott: „Ha megvizsgálna engem, úgy kerülnék ki, mint az arany”. „Lám, megöl engem, mégis Őbenne bízom”. „Tudom, hogy az én megváltóm él”. „Mégis (…) meglátom Istent”. A győzelem csúcspontjai ezek a szavak, nagy mélységekből törtek a felszínre, s hatalmas újjáéledés jelzőkövei Isten szolgájában. Kijelentik, hogy az ördög hazug volt kezdettől fogva. Minden bizonytalanság nélkül hirdetik, hogy Isten igaz; és hogy amikor egy ember életében Isten ott van, akkor Ő több bárminél, ami annak az embernek csak a birtokában lehet. Vegyél el mindent, és Isten több bárminél! Ez a felelet a Sátánnak. Világos és határozott a Sátán kérdésére a válasz: „Rendben, megengedem, hogy elvegyél tőle mindent, hogy teljesen lecsupaszítsad.” És valóban, Jób meg lett fosztva mindentől, de nem Istentől; Isten megmaradt neki. A vádló megkapta a választ. Bizonyítást nyert, hogy Jób nem önmagáért szolgálta Istent, sem azokért a dolgokért, amelyeket Istentől kapott, hanem Istenért Magáért.

„Ki választana el minket a Krisztus szeretetétől?” (Róm 8,35) – halljuk Pál apostol korszakokon átívelő győztes kiáltását a Jób könyvére való tökéletes válaszként. És ott van az életet alkotó dolgoknak hosszú sora, és a csapások sora is. Pál kimeríti mindet, majd mindent egyetlen mondatba összefoglalva kijelenti: „De mindezekkel szemben diadalmaskodunk az által, aki szeret minket”. Mert nem az a lényeg, amit az Úrtól kapunk, hanem a lényeg az Úr Maga. Ez a győzelem alapja.

Jób barátai semmit sem tudtak erről a háttérről, és lehet, hogy Jób sem tudott semmit, de eljutott erre az álláspontra, és ez lett az alapja annak, hogy Isten helyreállította őt. Jób helyesen értette Istent; a Vele való kapcsolata helyes volt. Megtapasztalását egy másik síkon kellett megmagyarázni, ahol Isten hatalmas dolgot cselekedett, mely még a gonosz legnagyobb erőit sem hagyta érintetlenül. Isten ugyanis megmutatta ezáltal a fejedelemségeknek és hatalmaknak, hogy bármennyire is erőlködnek, elkövethetik a legrosszabbat is, amire csak képesek, de nem verhetnek éket Isten és aközé, aki hit által az Övé. Mindent elvehetnek, és az érintett lesüllyedhet a hullámvölgy legmélyére, ahonnan nincs kiút, ahol körülötte tombol a vihar, ahol sok kétség, félelem veszi körül, felkiált és lázad, rátör a keserűség, halni vágyik, s megbánja azt is, hogy a világra jött… és mégis van valami, ami messze túlhaladja mindezt. Isten kibogozhatatlanul össze van kötve annak az embernek az életével, aki őszintén és igazán átadta magát Neki. Lehet, hogy vannak hibái, gyengeségei, de Isten egybefonódott az életével, és a Sátán teljes arzenálja sem képes lerombolni ezt a kapcsolatot.

Nagyon nagy dolog ez. Hogy milyen mélységig képes az ember ebbe tapasztalatilag belemenni, nem tudom, de nincs kétségem afelől, hogy most is sokan járnak Jób útján. Ismerjük, milyen mély az a megpróbáltatás, melyben már szinte feladjuk, és úgy érezzük, hogy eljött a vég. Megkérdőjelezünk mindent, de legbelül, a szívünk mélyén, tisztában lévén lényünk számos tökéletlenségével, melyek mind ellenkeznek Istennel, gyengeségekkel és hibákkal az életünkben és jellemünkben, mégis tudjuk, hogy orcánk mindig az Úr felé fordult, és sosem fordultunk el szándékosan Istentől, és nem mentünk másfelé. És mégis át kell mennünk valamin, ami ízekre szaggat, ami darabokra tép. Azok, akik bármekkora mértékben is, de jártak ezen az úton (lehet, hogy egyesek éppen most járnak rajta), tudják, hogy ki lehet jönni a hullámvölgyből, és tudják, hogy pontosan ugyanoda kerülnek vissza, ahol megelőzőleg voltak az Úrral, és az az Úr pontosan ugyanott van, ahol volt; a közöttünk lévő szellemi kapcsolat érintetlen. Megbánjuk, amiket mondtunk, ahogyan éreztünk, és oda kell mennünk az Úrhoz, és elismernünk, hogy Iránta való gondolatainkban és érzéseinkben nagyon hűtlenek voltunk, de utána a kapcsolat nincs megtörve, ugyanolyan, mint volt, az Úr pedig ott van. Ez nagyon nagy dolog. Mélyebb, mint a pokol, és erősebb az ördögnél is.

Ez húzódott meg Jób tapasztalata mögött, s bár a barátai semmit sem tudtak a dolgok szellemi oldaláról, és Jób sem volt képes megérteni akkor, de Isten tudta jól. Íme annak az embernek az esete, aki sok gyengesége és hibája ellenére helyesen vélekedik Istenről, de minden másban tévedni látszik. A látszat alapján minden arra mutatott, hogy Jób hibázott. Minden tönkrement! Minden összeomlott! Mindent utolért a csapás! Mindazt, ami körülvette – a munkáját, tevékenységét, elfoglaltságait, a saját testi életét – és magát az embert is teljes zavar gyűrte maga alá egy időre, s a döbbenet, a kábultság. És a jó emberek körülötte mind azt mondják: „Te vagy a hibás!” Olyan emberek, akiknek az ítéletében bízik, akiket nem rossz emberekként, hanem istenfélőkként ismert, akik Istent képviselik (és ezek a barátok azt vallották, hogy Istent képviselik; azt mondták Jóbnak, ők nem világi módon érvelnek, hanem Isten szemszögéből, és megpróbálták meggyőzni ezt a bűnöst, hogy térjen vissza Istenhez), és ezek azt mondják, hogy te vagy a hibás.

Jób általános gyanúba keveredett, egyáltalán nem szólt semmi sem amellett, hogy ne követett volna el semmit. Íme egy ember, aki szilárdan áll az Isten egy bizonyos értelmezésének talaján, és az egész világ ellene és az értelmezése ellen van, és mindenki azt mondja, téved, nincs igaza és hamis álláspontot képvisel. Óriási dolog ezt meglátni, mert itt világosan erről van szó. A végén pedig Isten kimondja, hogy igaza volt, a többiek pedig tévedtek.

Mi is könnyen kerülhetünk Jób barátainak a helyzetébe. Isten mentsen meg bennünket bármilyen hamis véleménytől minden helyzetben, amellyel kapcsolatban állást foglalunk! De ugyanennyire lehetséges, hogy egy igaz embert egyöntetűen hamisnak tartsanak. Lehetséges teljesen egyedül maradni Istennel úgy, hogy igazunk van, és senki sem hiszi el vagy érti meg. És fordítva is: Ha valakit nem ér soha olyan szenvedés, mint Jóbot, soha nem érintette ilyen megtapasztalás, mint amin ő átment, ha valaki ott van, ahol Jób barátai voltak, kívül a vajúdáson és szenvedésen, ha valaki mentes mindezektől a bajoktól, az soha nem jelentheti azt, hogy az ilyen embernek igaza van, és „jól csinálja”; és mert neki nincs ilyenfajta megtapasztalása, az azért volna, mert Isten különösképpen kedvez neki.

Mi ennek az egésznek a lényege, a célja? Hogy megértesse velünk, milyen borzasztóan fontos, hogy Isten szemszögéből nézzük a dolgokat, mert ha Isten szívével ilyen mély kapcsolatban vagyunk, az meg fog őrizni bennünket az olyan állásfoglalásoktól, melyek mind-mind katasztrófát jelentenének. Néhány olyan véleményt látunk itt ugyanis, melyek Isten nézőpontjából szemlélve bizony katasztrofálisak. Láthatjuk, hogyan alkotnak felszínes ítéletet a barátok arról, ami Isten egyik gyermekének az életében történik, és hogy ez a felületes vélemény mennyire növeli csak az illető szenvedését, mivel hogy hamis. Az ilyen vélemény miatt pedig előbb-utóbb összeütközésbe kerülünk Istennel. Óvatosnak kell tehát lennünk! Van ugyanis valami az emberi természetben, ami miatt szinte azonnal ilyen következtetéseket vonunk le: Ha valaki nehéz időszakon megy keresztül, akkor az biztos azért van, mert az Úrnak valami baja van vele!

A büntetés és a nevelés azonban két különböző dolog, két külön világhoz tartoznak; ezeket ne keverjük össze! A büntetés olyan ítélet, mely pusztuláshoz vezet, a fegyelmező nevelés viszont Isten módszere a megtisztításra. A nevelés teljesen az igazat tartja szem előtt. A nevelés telve van reménységgel; ami pedig utána jön, az nagyszerű dolog.

A büntetés a sötétségben van, reménytelenség társul hozzá; a büntetés kopár, kietlen pusztaság. Az Úr népe pedig sajnálatosan nem tesz különbséget e kettő között. Így vagy úgy, de téves helyzetbe kerülünk, amikor ilyet mondunk: „Átmegyek most ezen a szenvedésen, azért, hogy ne kelljen a pokolra mennem később. Én most megszenvedem a magamét, az istentelenek meg majd utána szenvednek; ők a pokolra mennek!” Ne hagyjuk, hogy a gondolkodásunk így összekeveredjen. Ne higgyünk ilyesmiben! A ránk váró poklot Krisztus elhordozta a kereszten. Nem azért menekültünk meg a pokoltól, mert elviseljük a jelen szenvedéseit, hanem mert hiszünk abban, hogy Krisztus szenvedett értünk a kereszten. Nem azért fogunk megmenekülni a pokoltól vagy a purgatóriumtól vagy bármi más hasonló dologtól, mert most szenvedünk. A mi jelenlegi szenvedésünk nem az ítéletnek vagy a büntetésnek a körébe tartozik. Nem is érinti a pokoltól való megmenekülés kérdését. A mostani szenvedésünk az élet kibővítéséért van, a befogadóképesség növeléséért a dicsőségre. „Pillanatnyi könnyű szenvedésünk minden mértéket felülmúló, nagy, örök dicsőséget szerez nekünk” (2Kor 4,17). Nem azt mondja, hogy „pillanatnyi könnyű szenvedésünk egyre inkább megment bennünket a pokoltól és a pokol büntetésétől.” A dolgok egyáltalán nem ezen a síkon történnek; hanem arról van szó, hogy az egyre nagyobb dicsőség befogadására való képességünk a szenvedés által növekszik.

Még egy utolsó gondolat, hogy a másik irányból is megvizsgáljuk a kérdést. Vigyázzunk a vádlóval, amikor nekünk megy rosszul a sorunk, és szenvedésen megyünk keresztül; és akkor eljön, talán barátokon keresztül, akik szép szavakkal azt sugallják nekünk, hogy a szenvedésünk a helytelen hozzáállásunkkal függ össze; valamit elrontottunk, és az Úr ezért ellenünk fordult. A vádló sokféle módon jöhet, és megpróbálhatja ezt a fejünkbe ültetni, és ha egyszer sikerrel járt, akkor kész, ott a baj. Ne higgyünk neki! Ha Isten gyermekeként csakugyan valami rosszat csináltunk, de a helyes irányba nézünk, és arra törekszünk, hogy a rossz dolgokat helyre hozzuk, az pontosan az ellenkezője annak, mintha büntetlenül mennénk tovább a rossz irányba. Ebben az esetben nem ér bennünket büntetés a hibánkért, hanem Isten fegyelmez bennünket, és ez teljesen más. Ha az ellenség azt mondja, ez büntetés, akkor ítélet alá jövünk, és kikerülünk a sötétségre. Ha hisszük, hogy ami velünk történik, az nevelő célzatú, akkor ha azért is van, mert rosszat csináltunk, akkor is ott a reménység. Mindig a világosság felé fordítsuk tekintetünket, és ne hagyjuk, hogy az ellenségtől jövő sötét dolgok lakozást vegyenek bennünk!

Ne feledjük viszont, hogy van ítélet azoknak, akik kitartanak a rossz cselekvésében; nem is végződhetne másképp. Ha azonban tekintetünket a világosság felé fordítva járunk, feddhetetlenül állva Isten előtt úgy, hogy mindig készek vagyunk megvizsgálni az útjainkat, akkor még a bukásainkat követő fegyelmezés is áldott következmények reménységével tölt el. „Minden fenyítő nevelés ugyan a jelenre nézve nem látszik örvendetesnek, hanem szomorúságosnak, de később (…)”  (Zsid 12,11 – Vida ford.). Mi a „később”, mi következik utána? Az, hogy józanabbá válunk. Amikor gyerek voltam, és valamilyen fenyítést kaptam, az nem volt kellemes, hanem nagyon is keserves, és kellett hozzá némi idő, hogy a súlya elmosódjon; de felnőve határozottan állítom, javamra vált, hogy megneveltek. Ha ez nem történt volna, elveszítettem volna valamit. „Később” elérjük azt a józan belátást, ahol meglátjuk az értékét. Jót akartak vele, és a javamat is szolgálta. „De később a megigazulás békés gyümölcsét adja azoknak, akik általa megedződtek.”