Szellemi látás

Írta T. Austin-Sparks

Először megjelent: „A Witness and A Testimony” c. lap 1942. Eredeti helye: Spiritual Sight - Chapter 1. (Fordítás: Hitünk célja)

„Akkor megnyitotta az Úr Bálám szemét, és meglátta az Úr angyalát, hogy az útban áll, és kivont kard van a kezében; és meghajtotta magát és arcra borult” (4Móz 22,31).

„Bálámnak, Beór fiának szózata, a megnyílt szemű ember szózata (…) aki látja a Mindenhatótól kapott látomást leborulva, de nyitott szemekkel” (4Móz 24,3-4).

„Azután Jerikóba érkeztek. Amikor Jézus tanítványaival és a nagy sokasággal elhagyta Jerikót, ott ült és koldult az út mellett Timeus fia, a vak Bartimeus (…) Jézus megkérdezte tőle: Mit akarsz, hogy cselekedjem veled? A vak pedig azt mondta neki: Mester, hogy lássak! Jézus ekkor így szólt: Eredj el, a te hited megtartott téged. És azonnal megjött a szeme világa, és követte őt az úton” (Mk 10,46. 51-52).

„Ő pedig megfogta a vak kezét, kivezette a falun kívülre, majd megnyálazva szemét, rátette a kezét, és megkérdezte: Látsz-e valamit? Az pedig föltekintve így válaszolt: Látom az embereket, mint valami járkáló fákat. Azután ismét rátette a kezét annak szemére, és amikor az feltekintett, meggyógyult, és messzire is tisztán látott mindent” (Mk 8,23-25).

„Ahogy továbbment, látott egy születésétől fogva vak embert (…) és azt mondta neki: Menj el, mosakodj meg a Siloám tavában! Elment azért, megmosakodott, és amikor visszatért, már látott (…) Az pedig így felelt: Azt nem tudom, hogy bűnös-e, én csak egyet tudok, hogy noha vak voltam, most látok” (Jn 9,1. 7. 25).

„Hogy a mi Urunk Jézus Krisztus Istene, a dicsőség Atyja adja meg nektek a bölcsesség és a kijelentés Szellemét, hogy őt megismerjétek; és világosítsa meg szívetek szemeit, hogy megtudjátok, milyen reménységre hívott el, és milyen gazdag az ő örökségének dicsősége a szentek között” (Ef 1,17-18).

„Azt tanácsolom neked, hogy végy tőlem tűzben megpróbált aranyat, hogy gazdaggá légy, és fehér ruhákat, hogy öltözeted legyen, és ne látszódjék ki szégyenteljes mezítelenséged, és szemgyógyító írral kend be a szemedet, hogy láss” (Jel 3,18).

„hogy megnyisd a szemüket, hogy a sötétségből világosságra és a Sátán hatalmából Istenhez térjenek, hogy a bennem való hit által bűneik bocsánatát vegyék, és a megszenteltek között osztályrészt nyerjenek” (Csel 26,18).

Azt gondolom, hogy a Bálám által használt kifejezés nagyon jól illik címként a mostani elmélkedésünkhöz: „a megnyílt szemű ember”.

Korunk bajának gyökere

Ha megfigyeljük a dolgok állását a világban, lehangoló és mély benyomást gyakorol ránk, mennyire jellemző probléma napjainkban a szellemi vakság. Ez a mostani idők legsúlyosabb betegsége. Nem tévednénk nagyot, ha azt mondanánk, hogy azoknak a bajoknak a legnagyobb része, ha nem az egésze, melyektől a világ ma szenved, erről a tőről fakad. A tömegek vakok, efelől semmi kétség nincsen. Akkor, amikor az egyedülálló felvilágosodás napjait kellene élnünk, a tömegek vakok. Vakok a vezetők, vakok vak vezetői. De nagyon nagy mértékben ugyanez igaz az Úr népére is. Általánosságban véve a keresztények ma felettébb vakok.

A szellemi vakság okának általános vizsgálata

Az imént olvasott szakaszok a szellemi vakság okáról nagyon sokat, sőt igazából mindent elmondanak. Először azokról van szó, akik sohasem láttak, akik vakon születtek.

Azután jönnek azok, akiknek adatott látás, de nem látnak túl sokat, és nem látnak túl világosan – „látom az embereket, mint valami járkáló fákat” – de akik a kegyelem további munkálkodása során tökéletesebb látásra jutnak.

Majd ott vannak azok, akik valóságosan és tisztán látnak egy bizonyos pontig, de Isten gondolatainak és szándékának hatalmas területe még a Szent Szellem teljesebb munkájára vár az életükben. „Hogy a mi Urunk Jézus Krisztus Istene, a dicsőség Atyja adja meg nektek a bölcsesség és a kijelentés Szellemét, hogy őt megismerjétek; és világosítsa meg szívetek szemeit, hogy megtudjátok, milyen reménységre hívott el, és milyen gazdag az ő örökségének dicsősége a szentek között, és milyen mérhetetlenül nagy az ő hatalma irántunk, akik hiszünk.” Ezek az igék azoknak szólnak, akiknek van látásuk, de akik számára Isten gondolatának ez a kiterjedt része még a Szent Szellem teljesebb munkájának a megismerésére vár a szellemi látásuk területén.

Vannak azután azok, akik láttak és követtek, de elveszítették azt a szellemi látást, melynek egykor birtokában voltak, és most vakok, de a legvégzetesebb járulékos tényezővel: azt gondolják, hogy látnak, és vakok meglátni a saját vakságukat. Ez volt Laodicea tragédiája is.

Továbbá van az a két típus, akiket Bálám és a tarzuszi Saul képvisel, akiktől idéztünk. Bálámot megvakította a pénz, illetve a nyereségre való kilátás. Úgy vélem, ezt jelenti az Újszövetségben Bálám útjának a követése; hogy annyira az foglalkoztatja azt embert, mit nyer vagy veszít, hogy vak lesz Isten nagyszerű gondolataira és Isten szándékára; nem látja meg az úton Magát az Urat, és ezáltal a vakság által nagyon közel kerül ahhoz, hogy lesújtsanak rá útközben. Nagyon határozott állítás ez ott. Bálám nem látta az Urat, míg az Úr meg nem nyitotta a szemét, de akkor meglátta az Urat – „az Úr angyalát”, így fogalmazza az Ige. Nincs sok kétségem afelől, hogy maga az Úr volt az. Bálám akkor látott. Később tette azt a kettős kijelentést erről – „a megnyílt szemű ember” „leborulva, de nyitott szemekkel”. Ilyen Bálám, akit megvakít a saját jelleme, természete, az, ahogyan a dolgok őt érintik. Ide vezet ez. És mennyire képes ez vakságot okozni a szellemi dolgok esetében! Ha valaha is elidőzünk ezen a kérdésen, akkor nagyon komoly veszélyben vagyunk. Ha valaha csak egy pillanatra is megengedjük, hogy olyan kérdések befolyásoljanak, mint hogy hogyan fog ez érinteni engem, mibe fog ez nekem kerülni, mit nyerhetek ebből az egészből, vagy mit veszíthetek általa. Ez az a pillanat, amikor a sötétség nagyon könnyen megragadhatja a szívünket, és Bálám útját kezdjük követni.

Másfelől pedig ott van a tarzuszi Saul. Nem kétséges, hogy vak volt, de ez a vallásos buzgóságának vaksága volt, az Isten iránti buzgóságáé, a hagyományok, a történelmi vallás, a vallásos világ berögzült és elfogadott dolgai iránti buzgóságé. Vakbuzgóság volt ez, melyről később ezt kellett mondania: „Egykor én magam is úgy véltem, hogy mindent meg kell tennem ama názáreti Jézus neve ellen” (Csel 26,9). „Úgy véltem, hogy kell”. Micsoda fordulat volt rájönni, hogy azok, amikről úgy vélte, méghozzá szenvedélyesen, hogy meg kell tennie azért, hogy Istennek tetsző dolgot cselekedjen és megelégítse saját lelkiismeretét, azok teljes mértékben és szögegyenesen ellenkeztek Istennel és a helyes és igaz úttal! Micsoda vakság! Folyamatos figyelmeztetésként áll mindannyiunk előtt, hogy a bármivel kapcsolatos buzgóság nem feltétlenül bizonyítja az adott dolog helyességét, vagy azt, hogy a helyes úton járunk. Pontosan a buzgóságunk lehet önmagában az, ami megvakít; a hagyomány iránti odaadásunk is okozhatja a vakságunkat.

Úgy vélem, a szemnek nagyon nagy szerepe van Pál életében. Amikor szeme szellemileg megnyílt, természet szerinti szeme megvakult, és ezt használhatjuk képletesen is. Ha vallásos módon, túlságosan erőteljesen használjuk a természeti szemünket, az éppen azt jelezheti, hogy mennyire vakok vagyunk, és lehet, hogy amikor a természetes szemek vallásossága megvakul, akkor látni fogunk valamit, és valóban csak akkor láthatunk meg valamit, ha ez megtörtént. Sokak számára a valóságos látás útjában az áll, hogy túl sokat látnak a helytelen módon. A természetes érzékeikkel látnak, az ész, az értelem, a tanulás természetes képességeivel, és ez jelenti az akadályt. Pál azt akarja mondani nekünk, hogy néha ahhoz, hogy valóban lássuk, szükséges vakká lennünk. Nyilvánvalóan ennek maradandó nyoma lett nála, mint ahogyan az Úr ujja otthagyta nyomát Jákóbon élete hátralévő napjaira. Pál elment Galáciába, és később megírta a galatáknak szóló levelét; és emlékszünk, hogy ezt mondja: „Mert bizonyságot teszek nektek, hogy ti, ha lehetett volna, szemeteket kivájva, nekem adtátok volna” (4,15); azaz, hogy felfigyeltek erre a bajára, tudatában voltak annak, milyen nyomot hagyott benne a damaszkuszi út, és együtt éreztek vele, annyira, hogy ha tehették volna, a saját szemüket kivájták volna neki. De csodálatos, hogy az a megbízatás, amelyet akkor kapott, amikor természet szerint megvakult a damaszkuszi úton, az teljesen a szemekről szólt. Vak volt, és kézen fogva vezették Damaszkuszba; de az Úr azt mondta abban az órában: „közé[jük] küldelek, hogy megnyisd a szemüket, hogy a sötétségből világosságra és a Sátán hatalmából Istenhez térjenek”.

Ennek egyrészt mindnek megvan a maga üzenete a mi számunkra, de általánosságban véve is elmondják mindazt, amit a szellemi látással kapcsolatosan tudhatunk. Számos részlet van természetesen, de jelenleg nem ezeket akarjuk kutatni, hanem most ezzel az általános megközelítéssel foglalkozunk.

A szellemi látás mindig csoda

Miután általánosságban véve áttekintettük ezt a kérdést, most visszatérünk, hogy megfigyeljük, hogy minden esetnek van közös és jellemző vonása, mégpedig, hogy a szellemi látás mindig csoda. Ebben van a teljes jelentősége annak, hogy az Isten Fia eljött ebbe a világba. Az Úr Jézus Krisztus ebbe a világba való eljövetelének létjogosultsága Isten Igéjében található; mert ez elintézett dolog Magával Istennel, hogy az ember most vakon születik. „Én világosságul jöttem e világra” (Jn 12,46); „Én vagyok a világ világossága” (Jn 9,5): és ezt, mint tudjuk, János evangéliumának abban a részében mondja, ahol az Úr Jézus a vaksággal foglalkozik. „Amikor a világban vagyok, a világ világossága vagyok”, és ezt azzal mutatja be, ahogyan a vakon született emberrel bánik.

A szellemi látás tehát minden egyes alkalommal a mennyből származó csoda, és ez azt jelenti, hogy aki valóban lát szellemileg, azzal csoda történt közvetlenül az élete alapjánál. Az ilyen ember egész szellemi élete egy csodából ered, és ez az a csoda, hogy világosság adatott a korábban sosem látó  szemeknek. Ezzel kezdődik a szellemi élet, ezzel indul el a keresztény élet: a látással.

És aki csak az igét hirdeti, annak ez a csoda meg kell, hogy legyen az életében, és ő maga is teljesen arra van utalva, hogy az a csoda megismétlődjön minden egyes ember életében, aki hallgatja. Ez az, amiben az ember annyira tehetetlen és annyira esztelen. Talán bizonyos értelemben ebben rejlik „az igehirdetés bolondsága”. Lehet, hogy valaki látott, és lehet, hogy arról prédikál, amit meglátott, de senki, aki hallgatja, nem látott vagy nem lát; ő pedig azt mondja a vakoknak, lássatok! De azok nem látnak. Az igehirdető teljes mértékben arra van utalva, hogy Isten Szelleme jöjjön, és akkor és ott csodát munkáljon. Ha ez a csoda nem működik, igehirdetése a kívánt kihatás tekintetében hiábavaló. Nem tudom, mit mondotok magatokban, amikor bejöttök egy összejövetelre, és imában meghajtjátok a fejeteket, de van egy javaslatom számotokra. Ugyanis lehet, hogy aki beszél, annak az igehirdetésében vagy a tanításában jelen van az, ami csodából származik őbenne, de egyáltalán nem veszitek észre. Javaslom, mindig azt kérjétek, a Szent Szellem munkálja ki ezt a csodát bennetek frissen, ebben az órában, hogy láthassatok.

De haladjunk tovább. A új látás minden egyes kis részlete a menny cselekedete. Ez nem olyasmi, ami egyszer és mindenkorra teljesen el lett végezve. Lehet, hogy folyamatosan egyre többet és egyre teljesebben látunk, de az igazság minden egyes friss és új részletének meglátásához ezt a munkát el kell végezni, és ez nem a mi hatalmunkban van. A szellemi élet nem csak a fogantatásakor csoda, hanem folyamatos csoda történik az elejétől kezdve a végéig. 

Ez bontakozik ki az olvasott igeszakaszokból. Lehet, hogy valakinek volt egy érintése, és noha korábban vak volt és semmit sem látott, most már lát; bár mértékét és kiterjedését illetően keveset, és azt sem tökéletesen. Bizonyos mértékű torzítás van még a látásában. Egy következő érintésre van szüksége a mennyből, hogy mindent helyesen, tökéletesen lásson. De ez még akkor sem a vége, mert azoknak, akik helyesen, tökéletesen látnak dolgokat egy bizonyos mérték szerint, további lehetőségük van Istentől, hogy hatalmas távolságokat lássanak be. De akkor is a bölcsesség és a kijelentés szellemére van szükség ennek megvalósításához. Tehát ez egész végig mennyei. És ki akarná ezt máshogyan, hiszen nem ez az, ami az igazi szellemi élet valódi értékét adja, hogy örökké ott maradjon benne a csoda mint alkotóelem?

A szellemi látás elveszítésének hatása

Végül elérkeztünk az utolsó igéhez. A szellemi látás elvesztése a szellemi élet természetfeletti jellegének az elveszítését jelenti, és ez a laodiceai állapotot idézi elő. Ha meg akarjuk tudni, mi húzódik meg ennek a mélyén, hogyan lehet eljutni erre az állapotra, amelyet Laodicea képvisel, hogy se nem forró, se nem hideg, amire az Úr azt mondja „kiköplek a számból”; ha meg akarjuk érteni, hogy miért van ez, mi húzódik meg emögött, az egyetlen, ami ezt megmagyarázza, egyszerűen az, hogy a szellemi élet elveszítette a természetfeletti jellegét, földivé vált; vallásos, de mennyei helyét elhagyta. És utána, látjátok, mit mond az Úr a laodiceai győzteseknek: „Aki győz, megadom annak, hogy velem együtt üljön az én trónomon”. Nagyon eltávolodtál a föld irányába, elveszítetted a mennyei vonásaidat, de az ilyen körülmények között győzőknek is van még hely odafönt, ami azt mutatja, hogy az Úr gondolata ellentétes ezzel az állapottal. A szellemi látás elvesztése a szellemi élet természetfeletti vonásának az elvesztését jelenti. Ha ez elmúlt, lehetünk akármilyen vallásosak, az Úr csak ezt az egyet mondja: Végy szemgyógyító írt, erre van szükséged!

Az aktuális szükség

Ez pedig elvezet bennünket ahhoz, hogy mire van a mostani órában szükség, ami persze nem csak a jelenre, hanem minden idő minden napjának minden órájára vonatkozik. De ezekben a mostani időkben egyre inkább tudatában vagyunk ennek a szükségletnek, és bizonyos értelemben azt mondhatjuk, hogy soha nem volt még nagyobb szükség olyan emberekre, akik el tudták vagy el tudják mondani, „látok!” Pontosan erre van most szükség. Iszonyúan nagy ez a szükség, és hacsak nincs betöltve, semmi remény nincsen. A reménység ezen áll vagy bukik, hogy van-e olyan ember ebben a világban, a zavar, a káosz, a tragédiák és ellentmondások sötét világában, aki előlép, és valóban azt mondhatja: Látok! Ha lenne valaki ma, aki a helyén van, aki hatással van másokra és akit számításba vesznek, és ha egy ilyen ember lát, micsoda új reményég támadna vele együtt, micsoda új távlatok! Erre van most szükség. Hogy ez ki lesz-e elégítve nyilvánosan, nemzetileg vagy nemzetközileg, nem tudom, de szellemileg be kell tölteni ezt a szükséget e földön olyan emberek által, akik olyan helyzetben vannak, hogy valóban elmondhatják, látok!

Tudjátok, a kereszténység olyan nagy mértékben tradícióvá vált. Az igazságot igazságokra bontották, és evangéliumi hitvallásokba öntötték, körülhatárolták és statikusan rögzítették. Ezek lettek az evangéliumi tanok, ezek szabják meg az evangéliumi kereszténység kereteit az ige hirdetésében és a tanításban. Persze, számos különböző formában jelenítik meg őket. Érdekes és vonzó kis történetekkel és illusztrációkkal tálalják őket, hogy eredetinek és egyedinek tűnjenek, hogy ne legyen túl nyilvánvaló, hogy ezek ugyanazok a régi igazságok; hogy legyen rá némi esély, hogy a hallgatóság elfogadja ezeket a ruha miatt, amibe felöltöztették őket; és nagyon sok múlik az igehirdető vagy a tanító képességein és személyiségén is. Az emberek olyanokat mondanak, hogy „nekem tetszik a stílusa”, „tetszik, ahogyan beszél”, „tetszik, ahogy bemutatja a dolgokat” – és nagyon sok múlik ezen; de amikor ezeket a magukkal ragadó dolgokat lehántjuk, az anekdotákat, az illusztrációkat és az igehirdető vagy a tanító képességeit és személyiségét; amikor mindez nincs jelen, akkor pontosan ugyanazokhoz a régi dolgokhoz jutunk vissza ismét; és mindig jön valaki, aki megpróbálja felülmúlni a legutóbbi embert abban, ahogyan hirdeti ezeket, azért, hogy valami elfogadottságot nyerjenek ezeknek a tanításoknak számára, hogy valami hatást tudjanak kelteni velük. Nem gondolom, hogy ez barátságtalan kritika, hiszen pontosan ez történik; és senki sem gondolja, hogy én a régi igazságok megváltoztatásáért vagy elhagyásáért emelnék szót.

Hanem oda akarok kilyukadni, nem arról van szó, hogy új igazságok kellenének, vagy hogy meg kellene változtatni az igazságot, hanem arról, hogy szükség van olyanokra, akikről, amikor az igazságot hirdetik, azok, akik hallgatják, felismerhetik, hogy ezek olyan emberek, akik láttak, és ez az, ami számít. Nem azok, akik olvastak és tanulmányoztak és felkészültek, hanem azok, akik láttak, akikkel kapcsolatban ott van az, amit ebben az emberben találunk a János 9-ben – a csodát mint alkotóelemet. „Azt nem tudom, hogy bűnös-e, én csak egyet tudok, hogy noha vak voltam, most látok.” És tudjuk, hogy valaki látott-e vagy sem, tudjuk, hogy honnan jött, és hogyan jött; és erre van szükség, hogy meglegyen valami, az a megfoghatatlan valami, ami csodában munkálódik ki, és el kell ismernünk, hogy ez az ember, férfi vagy nő, látott valamit! Ez a látás-tényező az, ami számít.

Ó, igen, ez sokkalta nagyobb dolog, mint amit eddig méltányoltunk. Hadd mondjam meg nektek haladéktalanul, hogy a pokol összefog ez ellen, és az, akinek megnyílt a szeme, a pokollal találja szemben magát. Ez az ember a János 9-ben egyből szembetalálkozott vele. Kivetették, és még a saját szülei is féltek mellé állni, mert olyan sokba került volna nekik. „Megvan a kora, őt kérdezzétek!” Igen, ez a mi fiunk, de ne erőltessetek bennünket túlságosan, ne vonjatok bele minket ebbe; menjetek őhozzá, tisztázzátok vele, hagyjatok minket békén! Villogott a piros lámpa, és ezért igyekeztek elkerülni ezt az ügyet. A látásnak ára van, és lehet, hogy mindenünkbe kerül, az Úr látásának mérhetetlenül nagy értéke miatt, és mint a Sátán, evilág (e korszak) istene ellen, aki elvakította a hitetlenek elméjét. Ez az ő munkájának a lerombolása. „Elküldelek, hogy megnyisd a szemüket, hogy a sötétségből világosságra és a Sátán hatalmából Istenhez térjenek.” Sátán nem fogja ezt elfogadni, sem az elején, sem semmilyen mértékben. Óriási dolog ez, látni.

De ó, micsoda szükség van ma olyan férfiakra és nőkre, akik meg tudnak állni szellemileg abban a helyzetben, amelyben ez az ember állt, és azt mondják, vak voltam, de most látok, és ezt az egyet jól tudom! Nagyon nagy dolog itt lenni. Nem az a lényeg, hogy mi mindent nem tudok, hanem hogy egyet tudok: látok! Ami korábban nem volt így. Ennek hatása van, ez mély benyomással jár. Az élet és a világosság mindig együtt jár Isten Igéjében. Ha valaki valóban lát, ott élet van, és felemelő hatás. Ha valaki másodkézből ad nekünk valamit, amit tanulmányozott, olvasott, kidolgozott, abban nincsen élet, talán az érdeklődés átmeneti és hamis felkeltésén, múló elkápráztatáson túl. De nincs valódi élet, ami táplálja az embereket.

Tehát az ember nem az igazság megváltoztatásáért vagy új igazságokért szól, hanem hogy legyen szellemi látás az igazságban. Ahogy az énekszöveg mondja, az Úrnak még van több világossága és igazsága, mely Igéjéből tör elő, ami igaz. Hadd tisztázzak valamit, amit talán ránksütöttek itt: Tehát nem új kijelentésre vágyunk, és nem azt mondjuk vagy sugalljuk, hogy az embernek lehet bármije az Isten Igéjén kívül, viszont azt nagyon is állítjuk, hogy Isten Igéjében rengeteg minden van, amit sohasem láttunk meg, pedig bizonyosan megláthatunk. Ezzel nyilván mindenki egyetért, és itt csak erről van szó – látni, és minél többet látunk, valóban látunk, annál jobban lenyűgöz ez az egész, mert az ember tudja, hogy távoli vidékek határára jutott, ami jóval azon túl fekszik, mint amit egy rövid élet alatt meg lehet tapasztalni.

Zárásképpen hadd ismételjem meg, hogy a szellemi élet minden egyes szakaszában a kezdettől a végig ott kell lennie ennek a titoknak, hogy látok! Rögtön az elején, amikor újonnan születünk, ezt kell spontán kifejeznünk, így kell felkiáltanunk. A keresztény életünknek itt kell kezdődnie. De végig, az utolsó befejezésig ennek a csodának kell folyamatosan megvalósulnia az életünkben, hogy megmaradjunk a csodának ebben a légkörében, hogy a csodának ez a tényezője megismétlődjön újra és újra, hogy minden új alkalom olyan legyen, mintha még soha semmit sem láttunk volna.

De ugyanakkor rögtön azt is elmondhatom, hogy a Szellem ilyen módon való behatolását megelőzően rendszerint minden más homályba kerül, ami addig volt. Úgy tűnik, hogy az Úrnak szükségessé kell ezt tennie, hogy eljussunk oda, hogy felkiáltsunk, hogy hacsak az Úr nem mutatja meg, hacsak az Úr nem jelenti ki, hacsak az Úr nem cselekszik valami újat, ami addig volt, olyan, mint a semmi, nem tud megmenteni engem most! Ezért sötét helyre vezet bennünket, sötét időszakba. Úgy érezzük, hogy ami addig volt, az elveszítette az erejét, mellyel egykor felélénkített, győzedelmessé tett minket. Ez az Úr módszere arra, hogy folytonos előrehaladásban tartson bennünket. Ha megengedné nekünk, hogy tökéletesen elégedettek legyünk azzal, amink van, bármely szakaszban, és ne érezzük az abszolút szükségességét valaminek, amink még sosem volt, vajon mennénk-e előre? Persze, hogy nem! Hogy mozgásban tartson bennünket, az Úrnak elő kell teremtenie azokat a megtapasztalásokat, ahol elengedhetetlenül szükséges meglátnunk az Urat, és megismernünk az Urat valamilyen új módon, és ennek pontosan így kell lennie mindvégig. Lehet, hogy krízishelyzetek sorozata a látás és ismét látás, de amint az Úr megnyitja a szemeinket, úgy tudjuk mondani, mint még soha azelőtt, hogy látok! És ez nem a mi tanulmányozásunk, a tanulásunk, a könyvből szerzett ismeretünk, hanem a bölcsesség és kijelentés szelleme az Ő megismerésében, a szívünk szemeinek megvilágosodása; és ez a látás hozza el a tekintély hangját, amire oly nagy szükség van. Ez az az alkotóelem, az a vonás, amire ma szükség van. Nem csak arról van szó, hogy lássunk a látás kedvéért, hanem hogy behozzuk a tekintély új hangját.

Hol van a tekintély hangja ma? Hol vannak azok, akik tényleg tekintéllyel szólnak? Az élet minden területén sóvárgunk a tekintély hangja után. A gyülekezet epekedik a szellemi tekintély hangja után, szüksége van a prófétai hangra – Ezt mondja az Úr! A világ sóvárog a tekintély után, és ez a tekintély azoknál van, akik láttak. Sokkal több tekintély van a vakon született ember látásában, a bizonyságtételében – „Egyet tudok, noha vak voltam, most látok” – mint egész Izraelben, Izrael minden hagyományát és tudását egybevéve.

És nem lehet, hogy az Úr Jézussal kapcsolatban is ez volt az, aminek ekkora súlya volt, mert „úgy tanította őket, mint akinek hatalma [tekintélye] van, és nem úgy, mint az írástudók” (Mt 7,29)? Az írástudóké volt a tekintély. Ha valaki a törvény értelmezésére volt kíváncsi, őhozzájuk ment. Ha meg akarta tudni valaki, mi a hivatalos álláspont, az írástudókat kérdezte meg. Jézus azonban úgy beszélt, mint akinek tekintélye van, és nem úgy, mint az írástudók. Miben rejlett ez a tekintély? Hogy minden dolgot illetően azt tudta mondani: Tudom! Nem valami, amit olvastam, amit más mondott nekem, amit kitanulmányoztam, amit erővel szereztem, hanem ez: Tudom! Láttam!

Az Úr tegyen mindnyájunkat azok közül valókká, akiknek megnyílt a szemük.