Az Úr Jézus Krisztus központi szerepe és fennhatósága

Írta T. Austin-Sparks

Először megjelent a: „Witness and Testimony Publishers” 1933. Eredeti helye: The Centrality and Supremacy of the Lord Jesus Christ - Chapter 1. (Fordítás: Hitünk célja)

Olvassuk: Kolossé 1,9-29.

A 13. vers szavai jól kifejezik, amit az Úr most a szívemre helyezett: „az Ő szeretett Fia”; és azt, hogy milyen helyet foglal el Ő az Atya akaratában – „Ő van mindenek előtt, és minden Őbenne áll fenn” – és mindenben Övé az elsőség; majd pedig azt, hogy „Krisztus bennetek a dicsőség reménysége”. Úgy vélem, mindezt jól összefoglalhatjuk abban a kifejezésben, hogy „Az Úr Jézus Krisztus központi szerepe és fennhatósága”; ez a téma pedig teljesen kitöltheti az időnket, nemcsak most, hanem életünk egész hátra lévő részében.

És amint az Úr engedi, ezzel foglalkozunk, Isten szeretett Fiának központi szerepével és fennhatóságával. Isten Igéje négy olyan területet mutat be, amelyben Isten gondolata az Ő szeretett Fiában megvalósul: Először is, a hívő egyéni életében; másodszor a gyülekezetben (amely az Ő teste); a harmadszor az evilág királyságaiban, azaz a földi nemzetekben; negyedszer pedig az egész világegyetemben, ahol az Övé kell, hogy legyen a központi hely és a legfőbb uralom, mennyen és a földön és a föld alatt.

Talán nem fogjuk tudni az ezekben a napokban rendelkezésre álló időnk alatt az összes területet végigvenni, és megnézni, mit mond Isten Igéje az Úr Jézusról ezekkel kapcsolatban, de amint az Úr engedi, legalább az első egy vagy két területet meg fogjuk vizsgálni. Mielőtt azonban a legelsőre térnénk, hadd emlékeztesselek arra is, hogy:

A teljes Szentírásnak az Úr Jézus központi szerepe és fennhatósága a sarokköve és kulcsa.

Természetesen Maga az Úr Jézus mondta ezt nekünk. A Lukács 24-ből tudjuk, hogy ez így van. Ott azt látjuk, hogy végigveszi Mózest, a Zsoltárokat és a prófétákat, és ezekben mind az Őróla szóló dolgokról beszél. Tehát amikor Isten Igéjét olvassuk, bárhol is járjunk benne éppen, mindig azt a kérdést tartsuk szem előtt: „Hogyan kapcsolódik ez Krisztushoz?”; és ha ezt a kérdést az igeolvasásunk részévé tesszük, akkor bárhol is olvassuk éppen (és nem véletlenül fogalmazok így), azonmód új megértést nyerünk az Igéből, új értékkel gazdagodunk az olvasásban; mert a Szentírás, és a teljes Írás Őróla beszél, még ha olykor nehézségünk is támad megtalálni benne, de mégis ott van. Isten Igéjének minden része együttesen oda hat, hogy minket Krisztushoz vezessen. Isten Igéjét nem szabad úgy olvasnunk, mint történelmet, elbeszélést, próféciát vagy mint bármilyen más témát önmagában, hanem mindig tegyük föl a kérdést: „Hogyan függ ez össze Krisztussal?”, és amíg nem találtuk meg, hogy miként kötődik Krisztushoz, addig nem leltük meg az ige kulcsát. Most bizonyára eszetekbe jutnak egyes igeszakaszok, amelyek nehéznek bizonyulnak. Gondolhatunk például a Példabeszédekre, mondván: „Ennek mi köze van Krisztushoz?”. Azonban egyetlen kis javaslat rögvest megvilágíthatja a egész könyvet. Valahányszor a „bölcsesség” szót olvassuk, tegyük a „bölcsesség” helyére Krisztust, és máris átalakult a könyv, és megragadtuk a lényegét – és ez teljesen jogszerű, teljesen helyes, teljesen igaz, amint az olvasás közben ez be fog bizonyosodni számunkra. Ő az Isten Bölcsessége, az Örökkévaló Logosz. Most ezt csak mellékesen említettük, mert most azt szeretnénk, hogy meglássuk az Úr Jézus központi helyét és egyetemességét, hogy az isteni rendelés szerint minden fázisban és minden tekintetben Ő a középpontja mindennek ebben az univerzumban, és mindennek Ő a magyarázata.

Ez a magyarázata a megtestesülésnek is

Ez pedig nem csak a Szentírással kapcsolatban igaz, hanem ez a célja és a magyarázata az Ő megtestesülésének is. Amikor az Úr Jézus személyét, az életét és a szolgálatát tanulmányozzuk, a szívünkben legyen szent keresés, és kutassuk az egyetemességre utaló vonásokat. Ezzel a gondolattal közelítsünk ismét az Úr Jézus életének olvasásához; és nem leszünk híján az eredményes, hasznos bibliatanulmányozásnak; meg fogjuk látni, hogy a dolgok elkezdenek tágulni, kiszélesedik a látóhatárunk, a szívünk is kitágul, és ráébredünk Krisztus csodálatos voltára. Ha az egyetemességre utaló jellemzőket keressük, nem kell sokáig mennünk, hogy megtaláljuk őket. Rájuk bukkanhatunk az angyali bejelentésben; rájuk bukkanhatunk előfutárának szavaiban, amikor bemutatja Őt. Rájuk bukkanhatunk a születésének körülményeiben és eseményeiben – a mindenség jelenik meg ott. Ott van a körülmetélésében is. A Szentírás többi részének fényében, amely most a miénk az Újszövetségben, azt látjuk, hogy még a körülmetélésében is megjelennek ezek az egyetemes vonások, még a templomban való bemutatásában is. Jeruzsálemi látogatásában, bemerítkezésében, felkenetésében, megkísértésében, tanításában, cselekedeteiben, átváltozásában, szenvedésében, halálában, feltámadásában, mennybe menetelében, a Szellem elküldésében, jelenlegi tevékenységében és újbóli eljövetelében mind-mind a szemünk elé tárulnak az egyetemes vonások. A felsoroltak mindegyikét univerzális vonások jellemzik, ezek olyan dolgok, amelyek elérik a mindenség határait, és átfogják mind az összes korszakokat és az örökkévalóságokat és mind az összes hatalmi területet. Legtöbbünk számára nem ismeretlen ez a téma, de azért említjük ismét, hogy frissen az emlékezetünkbe idézzük, miképp kell az Úr Jézust tekintenünk. 

Nem nagyobbnak próbáljuk beállítani Őt, mint amekkora, hanem szeretnénk megismerni az Ő valós dimenzióit; és az Úr népének szüksége van arra, hogy újra rácsodálkozznak Krisztusuk nagyságára, új megvilágításban lássák Isten szeretett Fiát – és hogy milyen hatalmas, fenséges, dicsőséges, csodálatos Fiú Ő – és aztán megemlékezzenek arról, hogy ez a Fiú adatott nekünk. Ez pedig majd fölemel minket, gyarapít minket, sok mindent tesz, amit majd látni fogunk menet közben.

Krisztus központi helye és fennhatósága a hívő életében

Térjünk most rá arra, hogy ezt az egyetemességet miként alkalmazhatjuk konkrétabban a már említett területeken, ahol Ő a középpont és Övé a legfőbb hatalom. Vegyük először is az Ő központi helyét és fennhatóságát a hívő életében. Nézzük meg újra ezt az igét: „Krisztus bennetek a dicsőség reménysége”. A szövegkörnyezetből észrevehetjük, hogy a Kolossé levél első fejezete visszavisz minket Isten gondolatához és szívéhez még azelőtt, hogy a világ meglett volna, és megmutatja nekünk, hogy mi volt az Atya gondolatában és szívében a Fiával kapcsolatban. Ez maga a titok, a „müsztérion”, Isten titka. Mély benyomást gyakorol ránk, ha meglátjuk, hogy még mielőtt Isten bármilyen teremtő cselekedetbe fogott volna, egy titkot dédelgetett a szívében; az Atyának volt egy titka, valami, amit senkinek nem mutatott meg, amit senkinek nem mondott el, egy drága titok; és ez a titok a Fiával volt kapcsolatos. Isten minden tette a Fiát érintő szívbéli titkából eredt; a korszakokon át pedig sokszor és sokféleképpen, számtalan formában cselekedett úgy, hogy önkifejezésének termérdek formájában és módjában ezt a titkot beleszőtte, belerejtette sokrétű tevékenységébe, soha el nem árulva magát a titkot, soha nem hirdetve sok szóval, mi van a szívében, hanem csak elfedve, szimbólumokba és előképekbe csomagolva jelezte – de ezek mind a titkot rejtették magukba. Majd végül, az idők teljességében, ezeknek az időknek a végén, elküldte az Ő Fiát, szeretett Fiát; majd a Szent Szellem kijelentése által tetszett Neki, hogy megismertesse a titkot; tetszett Neki, hogy fölfedje, amit addig elrejtett. A Kolossé levél első fejezete pedig nem más, mint az Isten szíve titkának páratlan, egyedülálló leleplezése: hogy mi volt az Ő szeretett Fiával kapcsolatos titka. Olvassuk el újra minden egyes részletét ennek a titoknak. És mind ebben foglaltatik össze: „Hogy minden dologban Övé legyen az elsőség.” MINDEN dologban; és utána – és számomra ez az egésznek a csodája, ami annyira meghaladja a felfogóképességünket – hogy mindezeknek, az Isten öröktől fogva meglévő, legmélyebb titka megvalósulásának – és mindannak, amit az jelent, és amivel az jár – a hívő ember szívében kell elkezdődnie.

A titok, az Isten titka jelenvaló és gyakorlati megvalósulásának kezdete az egyes hívők szívében van. A titok pedig ez: „Krisztus bennetek a dicsőség reménysége.” Istennek ez a titka, ami Isten szívében volt elrejtve az örökkévalóság óta, ez: „Krisztus bennetek”. Szeretném ezt újra hangsúlyozni: Hogy megvalósulhasson az, ami Isten szívében el volt rejtve az örökkévalóságban, annak a mi szívünkbe kell jutnia most. Ami Isten gondolatában volt a világ megalapozása előtt, akkor veszi kezdetét a hívőben, az egyes hívőben, amikor az hit által Krisztust a szívébe fogadja. Ez nem a vég, ez a kezdet. Ami pedig következik, az a gyülekezet, amely az Ő teste. Ezt Isten előre látta, és az örökkévaló gondolatban ez teljes, egész – de csak azután tud megvalósulni, hogy az egyéni hívő Krisztust befogadta. A gyülekezet pedig, amely az Ő teste, még szintén nem a vég; a középpontja lesz egy másik szférának, és a világosságában fognak járni a világ királyságai, a nemzetek. Ez pedig megint csak nem a véget jelenti, mert utána ez ki fog terjedni az egész világegyetemre. Nemcsak a dicsőségre jutott emberiség, hanem a mennyei erők és seregek is a világosságában lesznek. De térjünk most vissza az egyénhez. 

Isten belülről kezd el munkálkodni. Pálnak sok mondanivalója van erről a Krisztussal kapcsolatos örökkévaló gondolatról és Krisztus központi helyéről a hívő életében, és nagyrészt a saját életéből és a saját szellemi törekvéséből kiindulva beszél erről a témáról; ahogyan pedig én látom, az egészet öt fő pontba foglalja össze. Ezek a következők: Krisztus belső kinyilatkoztatása; Krisztus élete bennünk; Krisztus kiformálódik bennünk; Krisztus lakóhelyet készít bennünk; és Krisztus teljességre jut bennünk.

Krisztus belső kinyilatkoztatása

Először is: Krisztus kijelenti Magát bennünk. Tudjátok, hogy mire utalok: Gal 1,15-16. Nézzük meg a 12. verset, és ott látjuk, hogy mit jelent: „Mert én sem embertől vettem azt, sem nem tanítottak arra, hanem a Jézus Krisztus kijelentése által.” „Tetszett az Istennek (…) hogy kijelentse az ő Fiát én bennem, hogy hirdessem őt a pogányok között.” Ez tehát a damaszkuszi úti megtapasztalás belső oldalát jelenti. Volt egy objektív, külső oldal. És volt egy belső oldal, amelybe Pál jutott, mert az őbeléje jutott, és azt gondolom, hogy az a belső oldal nem szorítkozott pusztán arra a pillanatra, amikor a déli verőfényt túlhaladó mennyei világosság ráragyogott; mert valószínűleg az nagyon tünékeny volt, és hamar véget ért. Én úgy látom, hogy ez a belső oldal három napig tartott. Vak volt három napig, a szeme sötétégben volt, de mégis látott. Észrevehetjük, hogy ez összefügg: „amikor tetszett az Istennek (…), hogy kijelentse a Fiát énbennem (…) azonnal” – és amikor visszalapozunk a Csel 9-hez, ott látjuk, hogy ez a három napnak a végén volt, amikor Anániás megjött, és rátette a kezét, és visszanyerte a természetes látását – akkor azonnal hirdetni kezdte, hogy Jézus az Isten Fia. Látjuk, hogy az „azonnal” össze van kötve a három nap végével, tehát biztonsággal állíthatjuk, hogy a három nap alatt, míg a természetes szeme világa nem jött meg, belső kijelentést kapott, Jézus Krisztus kinyilatkoztatta Magát benne. Tetszett Istennek, hogy kijelentse az Ő Fiát benne. El sem képzelhetjük, hogy az a három nap mi mindent jelenthetett Saul számára. Három hatalmas nap volt, három óriási nap, mondhatjuk, hogy három félelmetes nap. Odabent látta az Úr Jézust, és amikor a bensőjében meglátta Őt, azonnal hirdetni kezdte, hogy Jézus az Isten Fia. Azonnal.

Szeretteim, a mi számunkra is ugyanúgy igaz ez, mint Pál számára, hogy minden a Jézus Krisztus belső kinyilatkoztatásától függ. Isten gyermekeiként ez alapozza meg az életünket, és minden, amik vagyunk, és minden amit teszünk Ővele kapcsolatban, az ezen a belső kijelentésen nyugszik, amelynek következtében Ő került az életünk középpontjába, és Ő lett az életünk Ura. Ez így van még a vallásos emberek esetében is, mert Saul rendkívül vallásos ember volt. Azért mondom ezt, mert gyakran visszakozunk a gondolatainkban, amikor Pál megtéréséről és annak radikális voltáról beszélünk, és az lesz a hozzáállásunk, hogy „Hát igen, nekünk sosem lesz ilyen megtapasztalásunk; Isten velünk nem tette meg, amit a tarzuszi Saullal megtett, ezért nem is várható el tőlünk ugyanaz, és nem is lehet alapja az életünknek.” Nos, az ilyen gondolkodásbéli reakció ellenére szeretném megerősíteni, hogy ez a törvényszerűség továbbra is fennáll, és soha nem lehetünk valódi szellemi életű és hatékonyságú keresztények vagy az Úr szolgái annak mértékén felül, amelyben belsőleg megláttuk az Úr Jézust. Mindennek ez az alapja ugyanis. Sokan azért nem kaptak mélyreható kinyilatkoztatást vagy ismeretet az Úr Jézusról, mert ők maguk sem mennek mélyre semmiben. A tarzuszi Saul teljes odaadással tette, amit tett, és az Úr ennek megfelelően találkozott vele – az ő szintjén, és amiért olyan alapos volt, az Úr is alapos volt vele. „A tisztával tiszta vagy; s a visszáshoz visszás vagy”, és az Úr pontosan ezt tette. Ha a szellemi dolgokhoz többé-kevésbé hanyagul állunk hozzá, az Úr ennek megfelelően fog velünk találkozni, és soha nem jutunk el sehova; de amikor már az utolsó csepp energiánkat is felemésztettük az Úr ügyéért, még ha akár teljes mértékben is tévedtünk volna, Isten ennek alapján fog találkozni velünk.

Vajon nem igaz oly sokakra, hogy az Úr kénytelen volt eljuttatni őket arra a pontra, ahol a teljes kétségbeesés szorításában már élet és halál múlott azon, hogy valamilyen új módon ismerjék meg az Urat? Nem tudta megadni nekik ezt a belső kijelentést mindaddig, míg egész egyszerűen már az életük függött attól, hogy új ismeret birtokába jussanak az Úrról. Már élni sem akartak, hacsak az Úr nem jön közel hozzájuk úgy, ahogyan még nem ismerték. Azt hiszem, az Úr nagyon gyakran munkálkodik úgy, hogy kiváltsa ezt.

Tehát még vallásos emberek esetében is működik ez az alapelv, hogy nem a vallásunk, nem a vallásos buzgóságunk számít, hanem minden azon múlik, van-e kijelentésünk Jézus Krisztusról, Isten szeretett Fiáról. Krisztus az arcán hozza el Isten dicsőségét a szívünkbe, mondja az apostol; ahogy Mózes is lehozta az arcán Isten dicsőségét a táborba. Istennek ez a dicsősége olyanná tette őt, mint Isten a nép számára, mert az Úr azt mondta: „...ő lesz neked száj gyanánt, te pedig leszel neki Isten gyanánt”. „Isten gyanánt leszel e nép számára, Értem fogsz odaállni.” Jézus tehát egy sokkal valóságosabb, teljesebb, benső módon hozza el orcáján Isten dicsőségét a szívünkbe. „Mert az Isten (...) fénylett a mi szívünkben, hogy világosságot adjon az Isten dicsőségének megismerésére a Jézus Krisztus arcán.”

Minden e belső valóság által tétetik próbára

„Hogy hirdessem Őt.” Minden ettől függ. „Tetszett az Istennek (…) hogy kijelentse az Ő Fiát én bennem, hogy hirdessem Őt”; és húzzuk alá az utolsó szót, „Őt”, mert ez érinti mindennek a lényegét, ez vizsgál meg mindent, ez méri föl az értékét mindennek – Őt! Pál ideje óta olyan sok keresztény tevékenység szólt arról, hogy valamilyen mozgalmat akarnak elindítani, valamilyen tanítást terjeszteni, valamilyen intézmény érdekeit előmozdítani. De ez nem mozgalom, sem valamilyen mozgalom megalapítása a földön, hogy követőket toborozzanak, és tagokat, támogatást szerezzenek. Ez nem valmilyen intézmény, még ha a gyülekezetet nevezhetjük is intézménynek. Jézus Krisztus kinyilatkoztatásától függetlenül nem létezik gyülekezet Isten gondolataiban, és a gyülekezet annak alapján ítéltetik meg, hogy Krisztus, Isten szeretett Fia milyen mértékben nyilvánul meg általa. Ez nem [valamilyen felekezeti vagy egyéb] hitvallást  jelent, ha ez alatt a tanítást, azaz valamilyen tanrendszer egy adott formáját értjük. Tehát nem a hitvallást jelenti. Jól fontoljuk meg, mire gondolunk, amikor a „hitvallásról” beszélünk. Hajlamosak vagyunk a hitvallást valamilyen igazságrendszernek elképzelni, és ez az igazság meghatározott fogalmakból és kifejezésekből áll, és az ezekből álló nyelvezettel mondják el „a hitvallásukat”; tehát ebben az értelemben ez nem a hitvallás. Nem jelent felekezetet, nem jelent felekezetnélküliséget, sem felekezetköziséget. Nem jelent kereszténységet. Nem jelent „szolgálatot” – mert mi mindig „a szolgálatról” beszélünk: „Hogy halad a szolgálat?” – odaadjuk magunkat a szolgálatnak, érdekel egy szolgálat, szolgálni mentünk. Nem jelent missziót. Hanem Krisztust. „Hogy hirdessem Őt.” Ha ez megőrizhette volna központi és elsődleges helyét, mindezeknek a szörnyű, bomlasztó vetélkedéseknek soha nem lett volna még csak esélyük sem. 

Sosem jött volna létre ez az egész nyomorúságos zűrzavar, ami ma a szervezett kereszténységben uralkodik. Az ok pedig az, hogy valami – akár egy mozgalom, misszió, tanítás, hitvallás vagy közösség elfoglalta Krisztus helyét. Az emberek hozzáláttak, hogy előmozdítsák ezt, népszerűsítsék azt, bevezessék amazt. Senki be nem vallaná, mégis igaz, hogy ma már nem annyira Krisztusról, mint inkább a szolgálatunkról van szó. Így igaz! Mármost, szeretteim, a gyógyírja ennek az egésznek nem más, mint a belső kinyilatkoztatás; az pedig, hogy mindezek léteznek – túl nehéz, amit mondok? Túl általánosító? –, az annak a bizonyítéka, hogy hiányzik a Krisztusról szóló, megfelelő belső kijelentés. Ha Isten szeretett Fia, Krisztus áll a hívő szívének középpontjában, és Ő annak a szívnek a legfőbb Ura, akkor sok más dolog elveszti a jelentőségét; ezeknek szükségszerűen háttérbe szorulnak. Azok dolgok, amelyek megosztanak bennünket, a múltéi lesznek, amennyiben persze nem az Úrral harcol valaki. Mert az Istennel való harc megosztást okoz, azonban azok a művi dolgok, amelyek az emberi tevékenységből és önérdekből fakadnak, amikor az ember beleavatkozik Isten munkájába, azok nem maradhatnak ott fenn, ahol az Úr Jézus belső kijelentése megfelelően megvalósul; ilyenek akkor egyszerűen nem létezhetnek. Ez a két dolog történhet velünk: az egyik, hogy Jézus Krisztus kijelentése ott van a szívünkben, és ezért szenvedélyesen szeretjük Őt; vagy a másik, hogy nincs megfelelő kijelentés Krisztusról a szívünkben, ezért más dolgokra vágyunk, amiről azt mondjuk, hogy mi azt az Úr érdekében és az Úrért tesszük, de ami soha, de soha nem elégítheti ki Isten szívét. Márpedig a cél az, hogy az Atya szívét elégítsük meg.

Isten örökkévaló titka

Az örökkévalóságtól fogva Istennek volt egy titka a szívében – egy szívbéli titka. „Szívbéli titkot” mondok, mert ez a kifejezés, ez a megnevezés, hogy „szeretett Fia” a titokhoz kapcsolódik. Nem arról volt szó, hogy Isten a Fiából hivatalos értelemben valami tisztségviselőt akart csinálni. Nem arról volt szó (bocsássatok meg, ha tiszteletlennek hangzik), hogy a világegyetem nagy vezérigazgatója szerette volna egy valakijét pozícióba helyezni. Nem erről volt szó, hanem az Ő szeretett Fiáról; ebben az Ő szíve volt benne, és a szívében egy titok rejlett a Fiúval kapcsolatban. Ő az, akit az Atya szeret. Tanulmányozzuk az Úr Jézusra vonatkozó hivatkozásokat Isten oldaláról, Isten szívének a lelepleződését Krisztussal kapcsolatban, és új felismerésre jutunk arról, amiről beszélünk. Amikor az Úr Jézus a gonosz szőlőművesek példázatáról beszél, végül eljut oda, hogy a gazda a fiút küldi el, és emlékeztek, hogyan fogalmaz? „Utoljára pedig elküldte hozzájuk a fiát, mondván: A fiamat meg fogják becsülni.” Miért becsülnék meg a Fiát? Mert Ő az Atyának a Fia. Azért, hogy kinek a Fia Ő; a kapcsolat miatt. Minden szolgával gonoszul bántak, de most bizonyosan változtatnak a hozzáállásukon, amikor a Fiú jön; biztosan tisztelni, becsülni, értékelni fogják Őt. És amiért azt mondták: „Ez az örökös; jertek, öljük meg őt, és tartsuk meg az örökségét”; amiért teljes mértékben elvetették, visszautasították Isten jogait a Fiú képviseletében, azért lett kimondva olyan súlyos ítélet rájuk.

Hiszen Isten szeretett Fiáról beszélünk, és itt ebben az egészben a lényeg, hogy Isten szíve megelégíttessen azzal a titokkal kapcsolatban, amelyet öröktől fogva a szívében forgatott. Ez rejlik mindaz mögött, amik mi vagyunk, és amit mi csinálunk. „Krisztus bennetek” – igen, ez alapján vagyunk hívők. De Krisztus bennünk az Isten szívbéli szándékainak megvalósításáról szól, ez az a mód, amely által meg fogja valósítani, amely által el fogja végezni azt, ami a múlt örökkévalóságától fogva a szívében volt: „Krisztus bennetek”. Kimondhatjuk, hogy Isten soha nem valósíthatja meg szívének vágyát a Fiával kapcsolatban, ha nincsenek hívők, akik befogadják Krisztust a szívükbe. Ezért nem arról van szó, hogy embereket kereszténnyé vagy valamilyen mozgalom követőivé tegyünk; hanem hogy befogadják Krisztust, Isten megelégedésére. És amikor befogadtuk Krisztust, minden, amit Vele kapcsolatban tennünk kell, bármi, amibe beleszólásunk vagy ráhatásunk van, az Úr érdekeiért végzett bármilyen tevékenység bármilyen része, annak mindig teljes mértékben, tökéletesen Krisztus kifejeződését, a Jézus Krisztus kinyilatkoztatását, a Krisztus láthatóvá tételét kell szolgálnia. Egyetlen gyülekezet, csoport, mozgalom, bizonyság vagy közösség léte sem igazolt Isten nézőpontjából, csakis annyiban, amennyiben Krisztust fejezi ki.

Szeretteim, az egyénekről beszélünk. Egyikünknek sincs jogunk magunkat kereszténynek nevezni, csakis annyiban, amennyiben Krisztus megnyilatkozik bennünk; és a pokol ezt minden erejével, igyekezetével és ravaszságával próbálja megakadályozni. A hívőket sokkal több minden provokálja a Krisztushoz méltatlan, az Ő jellemével ellenkező viselkedére, mint bárki mást a világon. A hívőket mindenki másnál több olyan támadás éri, amely feldúlja és arra készteti őket, hogy olyat tegyenek, amivel elárulják Krisztust. A pokol gyűlöli, ha Jézus Krisztus kijelenti Magát. Pedig minden ezzel kezdődik, Jézus Krisztus kijelentésével bennünk.

Nagyon jól a szívünkbe kell ezt vésnünk, amikor ennek a kettős megnyilatkozásáról van szó az életünkben és a szolgálatunkban. „Mi végre vagyok itt?” „Miért viselem a Krisztus nevét?” Mi az értelme annak, hogy az Úrhoz tartozom?” „Mi végre lett üdvösségem?” A válasz pedig a következő: Nem az én elégedettségem, nem az én örömöm, nem az én üdvösségem a cél önmagában, hanem Jézus Krisztus kinyilatkoztatása, az Ő központi szerepének és mindenekfelettiségének megvalósulása az Atya kívánsága szerint. Másodsorban: „Miért fogok munkálkodni?” „Azon leszek, hogy megalapítsak valamilyen társaságot, valamilyen felekezetet vagy valami »felekezetnélküli« dolgot, hogy platformot készítsek egy tanításnak, egy bizonyos értelmezésnek vagy az igazság egy rendszerének?” „Valamilyen dolognak szentelem magam, vagy annak, hogy az Úr Jézusé legyen az abszolút középpont és Ő legyen mindenek felett?” Bármit is mondjunk, ezt soha nem tudjuk kikerülni, mindent itt kezdünk és itt fejezünk be. Krisztus a kezdet és Krisztus a vég, az A és a Z, az Alpha és az Ómega.

Nagyon őszintén oda kell jönnünk az Úrhoz azért, hogy az Úr Jézust frissen, belső módon megláthassuk és értékelhessük. Ez az egyetlen módja, hogy megszabaduljunk minden méltatlan dologtól, ami bennünk és azokban van, amikhez kötődünk. „Krisztus bennetek a dicsőség reménysége”, méghozzá az egyetlen reménysége a dicsőségnek, ha pedig ez nincs meg, akkor az bizonyosan szégyent fog hozni és nem dicsőséget.

Vésse az Úr mélyen a szívünkbe ezt az első részt az Ő Nevéért.