Kitárt ablakok

Írta T. Austin-Sparks

ÁPRILIS

A galatákhoz írott levél valójában így foglalható össze: egy keresztyén nem olyasvalaki, aki ezt, azt, vagy amazt azért teszi, mert előírták; sem nem olyan, aki valamit azért nem tesz, mert azt megtiltják. Egy keresztyén egyáltalán nem az a fajta, akit valamilyen életmód, rendszer, vagy törvénygyűjtemény külsőségei irányítanak, amely előírja, hogy mi a „Kötelező” és mi a „Tilos”. A keresztyént ez az ige jellemzi: „úgy tetszett Istennek, hogy kijelentette bennem az ő Fiát” (Gal. 1:15-16). Ugyanezt úgy is mondhatjuk: „Megnyitotta a szememet, hogy meglássam Jézust”, mert a két dolog ugyanaz. A helyszín a damaszkuszi út: „- Ki vagy Te, Uram?” „- Én vagyok a názáreti Jézus.” „..úgy tetszett Istennek, hogy kinyilatkoztassa bennem az Ő Fiát.” Ez egy és ugyanaz a dolog.

Bensőleg látni: ez teszi a keresztyént. ”Isten… felragyogott a szívünkben, hogy átadja nekünk Isten dicsősége ismeretének Jézus Krisztus arcán tündöklő fényét. (2Korinthus 4:6) „A mi szívünkben": - az így átadott és kinyilatkoztatott Krisztus az, ami keresztyénné tesz. Amikor egy keresztyén ember bizonyos dolgokat tesz vagy nem tesz, azt nem valamilyen keresztyén törvény diktálja, mint ahogyan zsidó sem, hanem a Szent Szellem belső vezetése, Krisztus által a szívében. Ez az, ami keresztyénné tesz, és ez az, ami alapot ad minden egyébnek is, egészen a beteljesedésig, mert ez csak egyre növekszik. Tehát az alapnak és felépítménynek összeillőnek kell lennie; ez mind egy szerves egész. Ez a látás, Krisztus látása.

(Részlet a "Szellemi látás" című könyv 2. fejezetéből)
By T. Austin-Sparks from: Spiritual Sight - Chapter 2.

A kereszt elszenvedése a szabadulásunk útja, és ha a saját szellemi tapasztalatotokat tekintitek, azok közületek, akiknek van bármilyen tapasztalatuk az Istennel való járásról, nagyon jól tudjátok, hogy a mély és hirtelen fellépő szenvedés időszakaiban találtatok újabb szabadulást; friss felszabadulást szellemi életetekben. Nem így van? Igen, egy gyötrelmes szellemi és lelki szenvedés időszakába lépünk. Nem tudjuk, hogy az Úr mit csinál, mi a szándéka ezzel, mit akar, de ismerjük ennek a megtapasztalásnak a jellemzőit, és tudjuk, hogy mi az, amitől szenvedünk, és ez így megy tovább. Mi persze kérjük az Urat, hogy állítsa meg, hamar vessen neki véget, szabadítson meg minket mindezektől. De Ő nem vesz tudomást rólunk, és csak akik már túljutottak a megtapasztaláson, azok mondják: „Hála legyen Istennek, hogy nem vett tudomást rólunk”. Útközben azt gondoljuk, hogy Ő minden, csak nem kedves és jóságos és helyesen cselekvő, mégis ahogyan egyre inkább az Ő keze alá kerülünk, kezdjük látni és érezni, hogy valamit meg akar oldani. Talán a büszkeségünkkel, a függetlenkedésünkkel vagy például a felelőtlenségünkkel foglalkozik. Ez a dolog jön a felszínre, és mindig szembesülünk valamivel magunkkal kapcsolatban, ami szinte pusztító. Nem hittük volna, hogy ez ilyen erős volt bennünk.

Ó, persze, mindig is készek voltunk elhinni, hogy ez az emberiségben és bennünk, mint az emberiség egy részében, úgy általában bennünk van. Igen, soha nem nehezteltünk volna, ha azt mondják, hogy büszkeség vagy valami ilyesmi van bennünk, de soha nem hittük volna el, hogy ez a dolog milyen mélyen gyökerezik és milyen rettenetesen erős. Mindaddig, míg tüzes próba alá nem vettetett, és minden meg nem állt, és meg nem láttuk, hogy az életünkben és az Istenért végzett munkánkban minden ezen a ponton akadt meg... És nagyon jól tudjuk, hogy az Úrnak nem az volt a célja, hogy elporlasszon bennünket, hogy végezzen velünk, ahogy korábban gondoltuk, hanem az, hogy növekedést, felszabadulást hozzon, és a szabadulás mindig a kereszt, a szenvedés útvonalán van. A kiteljesedés mindig ebben az irányban halad.

(Részlet "A kereszt és az élet útja" című könyv 1. fejezetéből)
By T. Austin-Sparks from: The Cross and the Way of Life - Chapter 1

Ha a virágzás nem múlna el, gyümölcsöt sem kapnánk. A virághullást a Nyár követi és nem a Tél. Természetesen mindannyian szeretünk gyönyörködni a virágokban a maga idejében, de furcsa érzésünk támadna, ha egész nyáron át a virágzó fákat látnánk. Azt kellene mondanunk: „Itt valami nincs rendben, itt az ideje, hogy a virágok eltűnjenek”. Alaposabban megvizsgáljuk, és valami mást látunk helyette, ami sokkal értékesebb, és ígéretesebb. A korai virágzás lehet az élet jele, de nem maga az Élet. A korai élet jele a kora tavaszhoz tartozik, jelezve, hogy a tél elmúlt, és a feltámadás munkálkodik. Ez egy jel, de nem maga a dolog, és a szellemi gyermekkorral együtt elmúlik. Ezek a korai lelkesedések nem képezik az Istennel való egyesülésünk valódi alapját, csak jelei valaminek, ami megtörtént bennünk. Magunktól származnak, nem Istentől. Ő valami más. Ő nem múlik el. Az Élet munkálkodik, és erősebb és mélyebb formákban fog megmutatkozni..…

Habár az örök Élet működése elválaszt minket attól, hogy természet szerinti életünk képezze az Istennel való kapcsolatunk alapját, ugyanakkor amit tesz, az rendkívül csodálatos. „Az Úrtól lett ez, és csodálatos a mi szemeink előtt”. Az Úr még fizikai mivoltunkba is belép, hogy többet érjen el általunk, mint ami a legjobb formánkban lehetséges lett volna számunkra, és minden bizonnyal messze túlmutat a jelenlegi lehetőségeinken. Ráébreszt bennünket, hogy emberként még a legjobb formánkban is haszontalanok vagyunk. Az Élet teszi ezt. Az Élet elsöpör egy rendszert, és hoz egy másikat, folyamatosan helyet készítve neki.

(Részlet a "Mindenek Krisztusban" című könyv 9. fejezetéből)
By T. Austin-Sparks from: All Things in Christ - Chapter 9

Isten Igéje valójában számol azzal a lehetőséggel, hogy megbotránkozhatunk Őbenne. Sehol sem állítja, hogy ez soha fel sem merülhet, vagy nem fog megtörténni. Az Úr egyszer sem mondta, hogy soha nem kerülünk olyan helyzetbe, amikor megsértődünk Miatta. Sőt jelezte, hogy RENGETEG alkalmunk lesz, hogy megbotoljunk Benne, átessünk Rajta, földre essünk, - ha úgy tetszik: összeomoljunk Miatta. Erre számos alkalom vagy lehetőség fog adódni. Soha nem mondta, hogy ez nem fordulhat elő. Jó, ha ezt felismerjük.

Az Úr nem dorgálással válaszolt szegény Bemerítő Jánosnak a börtönbe, aki az adott helyzetben vészesen közel állt ahhoz, hogy csalódjon az Úrban. Az Úr nem volt kemény Jánoshoz a kérdése miatt. Lehet, ha Ő más lett volna, talán azt mondta volna: "De János, nem te mutattál-e Rám, mint az Isten Bárányára? Nem úgy hirdettél-e Engem, mint az Egyetlent, a Messiást? Nem Rólam prédikáltál-e a tömegeknek? Nem te tetted-e a leghatározottabb kijelentéseket és bizonyságokat arról, hogy kinek hiszel Engem? És itt most egy alapkérdést teszel fel Rólam. János, mi lett veled?" Nem, semmi ilyesmi. Az Úr ismeri a korlátainkat, tudja, hogy porból vagyunk. És az Úr, ahogy említettem, figyelembe veszi ezt a mindig jelenlévő lehetőséget, hogy gyengeségünkben csalódunk Benne. De különleges áldást fűz ahhoz, ha a velünk való útja során nem botlunk bele a Botránkozás Kövébe: "Boldog, aki énbennem meg nem botránkozik".

(Részlet a "Boldog, aki meg nem botránkozik" című írásból)
By T. Austin-Sparks from: The Blessedness of the Unoffended