„Hogy egyek legyenek, ahogy mi egyek vagyunk”

Írta T. Austin-Sparks

1. összejövetel - Isten útjai mások, mint a mi útjaink

(1964. január 30. du.)

Csupán feleségem szavait tudom megismételni, amikor azt mondom, mennyire örülök, hogy újból veletek lehetek! Azok a nagyon drága alkalmak, amikor együtt lehettünk két utóbbi látogatásom alkalmával, friss és nagyon örömteli emlékek maradtak számomra. De hadd mondjak köszönetet, kedves barátaim, azért a nagyon meleg fogadtatásért, amelyben részesítettetek. Manila mindig nagyon meleg fogadtatásban részesít bennünket. Bizony, csak két napja, hogy magunk mögött hagytuk London fagyos hidegét, és teljes téli ruházatban repülőre szálltunk. Amikor Manilába érkeztünk, nagyon meleg fogadtatásban volt részünk, több szempontból is. Nem hiszem, hogy a hőség nagyobb volna, mint annak a fogadtatásnak a melegsége, amelyben részesítettetek minket, ahogy kinéztünk a gépből tegnap a repülőtéren, és láttuk a boldog arcok sokaságát, hallottuk azokat az örömteli hangokat, és éreztük azokat a boldog kézfogásokat. A helyünkben kellene lennetek ahhoz, hogy megértsétek, mire gondolok, amikor megköszönöm a nagyon meleg fogadtatást. És ez az első dolog, amit mondani szeretnék nektek. Remélem, hogy nem is váltok hűvösekké irányunkban, mire elmegyünk.

Most hadd szóljak pár szót arról, hogyan és miért jöttünk el. Az elmúlt két évben már számos nyomatékos meghívást kaptam, hogy jöjjek el Manilába. Ezen idő alatt a meghívások egyre erőteljesebbek váltak. Talán csodálkoztok, miért vártam majdnem két évig. A magyarázat nagyon fontos, és ez az egyik jelentős témája lesz együttlétünknek. Mi nem azért késlekedtünk ilyen sokáig, mert nem akartunk találkozni veletek, sem nem azért, mert nem akartunk volna jönni, és megpróbálni segíteni nektek. De tudjátok, kedves barátaim, mi Jézus Krisztus foglyai vagyunk. Mi nem mehetünk oda, ahova szeretnénk, és nem mozdulhatunk, amikor mozdulni szeretnénk. Amikor Jézust Úrrá tettük, Ő lett az Úr minden megmozdulásunk és az időnk felett. Emlékezzetek arra, amikor Pál apostol két alkalommal is megpróbált valahova menni. Úgy gondolta, jó volna Bitíniába eljutnia. Nagy szükség volt Bitíniában, és az ottaniak kétségkívül sürgették őt, hogy menjen el hozzájuk, de ő azt mondta, hogy Jézus Szelleme nem engedte őket (Csel 16,7). Ugyanezt érezte Ázsiára nézve is. Elindult Ázsia felé, és Ázsia a világnak nagy szükségben levő része volt. Ezekhez a kis-ázsiai gyülekezetekhez szólt később a Jelenések könyvében található hét levél. Akkor azonban meg volt tiltva neki, hogy Ázsiában prédikáljon. Láthatjátok, nem a szükség az irányadó. Nem akkor van itt az ideje megtennünk valamit, amikor úgy érezzük, hogy meg kell tennünk. Nem akkor van itt az ideje, amikor úgy gondoljuk, hogy jó volna megtenni.

Az Úr időzítése nagyon fontos. Ha kilépünk az Úr időzítéséből, elronthatjuk az egészet. Az Úr jól ismeri a szükséget. Az Úr jól ismeri az emberek meghívásait. De az Úr azt mondja: „Nem most. Megvan annak az ideje.” Nem mondta meg Pálnak, miért nem mehet el Bitíniába és Ázsiába. Csak annyit mondott neki, hogy most ne menjen oda. Egyszerűen azt mondta: „Nem, ne most.” És Pál Jézus Krisztus foglyaként tudta, hogy nem mozdulhat, amíg az Úr nem mozdul. Remélem, felismeritek, hogy ez milyen fontos alapelv az Úr minden dolgában. Lehet valami jó, helyes, és olyan dolog, amit az Úr akar tenni, de az Úr időzítése szerint kell történnie. Ha egy vagy két éve jöttem volna, valami nagyon fontos elveszett volna két évre. Úgy mentem volna el, hogy a következőt állapítottam volna meg: „Nem, még nem jutottunk el oda.” Az idő még nyilván nem jött el. Ez azonban még nem a történetünk vége.

Itt vagyunk. Végre itt vagyunk. És ez nem a nyomatékos meghívás miatt van így, hanem azért, mert ahogy folyamatosan vártunk az Úrra, azt éreztük, hogy az Úr ezt mondja: „Itt az idő.” Tudjátok, nagyon sok minden szükséges ahhoz, hogy a világ egyik feléről a másikra utazzunk, különösen, ha valaki ilyen nagyon idős. Már nem vagyunk fiatalok. Elég sokat utaztunk mindenfelé a világban, de ezt nem nagyon vettük fel fiatalon. Mostanában azonban már nem olyan könnyű ez – öregszünk. Ez azonban csak még fontosabbá teszi, hogy az Úrral járjunk. És ahogy azt éreztük, hogy eljött az Úr szerinti idő, kezdtük megkapni azokat a különféle jeleket az Úrtól, amelyek megerősítették ezt. Nem foglak terhelni titeket ennek minden részletével, de azt hiszem, csak ma este tudtam meg, mit is mondott az Úr a feleségemnek. Ha el is mondta nekem korábban, amit az Úrtól kapott, nem emlékszem rá. De az Úr elé álltam, és kértem, hogy szóljon hozzám. Azt mondtam: Uram, most nagyon fontos, hogy Te szólj, hogy menjek. Egy reggel olvastam a Bibliát, egy olyan fejezetet, melyet nagyon jól ismerek; Ézsaiás könyvének ötvenkettedik fejezetét. Nem tudtam, hogy abban a fejezetben fogok választ kapni az Úrtól imámra. De ahogy olvastam, ehhez a vershez érkeztem, és olyan volt, mintha az Úr ezt mondta volna: „Ez az én Igém hozzád Manilára nézve”. A következő Igéről van szó: „Előttetek megy az Úr, és követni fog Izráel Istene” (Ézs 52,12 – Károli).

Az Úr tehát azt mondta, hogy ahogy megyünk, azt fogjuk látni, hogy Ő mindig előttünk lesz. Azt fogjuk tapasztalni, hogy Ő előttünk járt. Azután sok mindent kellett hátrahagyni; elég sok feladatot, és gondoskodnunk kellett azok elvégzéséről. De az Ige azt mondja: „követni fog Izráel Istene.” Az Úr lesz előtted, és az Úr lesz mögötted. Mit gondoltok, kívánhatnánk ennél jobbat? Nos, ennek az Igének az erejével jöttünk, és arra számítunk, hogy az Úr jár előttünk minden nap.

Most pedig, mi van a szívemen az ittlétünkre vonatkozóan? Nagyon szeretném, ha megértenétek, amit most fogok mondani. Remélem, nem okoz nektek csalódást. Nem érzem úgy, hogy az Úr azért hozott ide, hogy még több tanítást adjak nektek önmagában. Úgy értem, az az érzésem, nem olyasmit kell átadnom, amit Isten Igéjét tanulmányozva gyűjtöttem össze, nem számos fejtegetést bizonyos témákról. Nem olyasmit, amit mástól hallottam, vagy könyvekből vagy emberektől vettem. Úgy érzem, azt akarja Isten, hogy a tapasztalataim alapján beszéljek. A tapasztalat nagyon értékes dolog. Sok-sok olyan ember van, aki csodálatos bibliai fejtegetéseket tud tartani. A tapasztalat azonban jóval fontosabb annál. És mint tudjátok, sok tapasztalatunk volt az Úrral.

Én személy szerint már jóval több mint ötven éve szolgálom az Urat; ez az ötven év pedig nagyon széles és nagyon mély szellemi megtapasztalást jelentett az Úr iskolájában. Ő arra törekedett, hogy a saját életemen keresztül tanítson meg nekem dolgokat. A fő, amit tanít nekem, az, hogy Ő milyen alapelvek mentén munkálkodik. Erre nézve sok mondanivalóm van számotokra. A hangsúlyt azonban a következőre szeretném helyezni: nem elméletet fogok megosztani veletek; nem olyasmit, amit az összejövetelekre készülve tanulmányoztam. Arról van szó, amit az Úr vezetése alatt a gyakorlatban megtapasztaltam. Ezért nagyon gyakorlatias lesz.

Biztos vagyok benne, hogy rengeteg elméleti ismeretetek van; jó sok tanítást hallottatok. Talán nem is tudnék sokkal többet tanítani, mint amit tudtok. De talán magukért beszélnek ezek az ősz hajszálak: az Isten iskolájában átélt mély megtapasztalásokról tanúskodnak. Azt szeretném elmondani nektek, amit Isten végzett el bennem. Nem lesz könnyű dolgotok, kedves barátaim. Nagyon gyakorlati témákkal fogtok szembenézni. Hogyha nem veszitek komolyan az Úr követését, ne gyertek el ezekre az alkalmakra. Úgy fogom tekinteni, hogy akik eljönnek, igazán komolyan veszik Istent.

Nagyon sokat tanítottak benneteket Isten céljáról. Ha megkérdeznének titeket, mindegyikőtök biztosan le tudná írni egy papírra, hogy ismeretetek szerint mi Isten célja. De van valami, ami fontosabb Isten céljánál: Az, hogy miként valósítja meg ezt a célt. Majdhogynem fontosabb ismerni azt, hogyan éri el Isten a célját, mint azt tudni, hogy mi a célja. Van Isten szerinti mód, nem csupán egy végcél; és éppolyan fontos ismerni az isteni módszereket, mint az isteni végcélt. Ha van valami, amit jobban meg kellett tanulnunk Isten iskolájában, mint egyebet, akkor ez az. Isten módszerei nagyon különböznek a mieinktől. Olyan sokszor egy bizonyos módon tennénk valamit, és az Úr azt mondja: „Ez nem az én módszerem. A te útjaid nem az én útjaim. Az én gondolataim nem a te gondolataid. Megvannak a saját módszereim azok elvégzésére, amiket meg kell tenni.” Nem mondhatjuk ezt: „Tudom, hogy Isten akarata, hogy ez és ez megvalósuljon, ezért megteszem.” Az Úr azt mondja: „Várj egy kicsit, megvan a szerintem való módja annak, hogyan kell azt tenni, és a mód ugyanolyan fontos, mint maga a cél.” Úgy gondolom, az Úr azt akarja, hogy együtt megtanuljunk valamit az Ő útjairól ez alatt az időszak alatt – hogy megtanuljuk azokat a szellemi törvényeket, amelyek Isten célját vezérlik.

Csak még egy utolsó gondolat, különösen a fiatalokhoz, de mindenki máshoz is. Isten módszereinek ez a tanulása élethosszig tartó foglalatosság. Én nem ismerem teljes egészében. Még nem tanultam meg róla mindent; még nagyon sokat kell tanulnom Isten útjáról. Még mindig újra és újra ezt kell hallanom az Úrtól: „Nem, ne úgy.” „Nem, ne most.” Ez egy egész életen át tartó oktatás. Az Úr azonban nagyon hűséges hozzánk. Ha valóban az Ő kezében vagyunk, megtanítja nekünk az Ő útjait. Tudjátok, hogy Izraelhez ez az Ige szólt: „Megismertette az ő útjait Mózessel; Izrael fiaival az ő cselekedeteit.” Az utak sokkal fontosabbak, mint a cselekedetek. Mózes és Áron az Úr megbecsült szolgája volt, és az Úr megmutatta nekik az Ő útjait. Az egész népnek csak a cselekedeteit tudta megmutatni. Megelégszünk vajon azzal, ha csupán az Úr cselekedeteit látjuk? Vagy inkább az Úr bizalmasai szeretnénk lenni? Az Úr bizodalmas az Őt félőkhöz, és szövetségével oktatja őket (Zsolt 25,14; 103,7 – Károli). A többiek csak a cselekedeteit fogják látni.

Hadd kérjem azt, hogy ezek alatt a napok alatt törekedjetek az Úr útjainak a megismerésére. Mert ez valóban a legfontosabb. Most csak köszöntést kívántam mondani, és köszönetet a fogadtatásért, valamint elmondani azt, hogy Londonban sokan kérték: „Adjátok át a köszöntésünket az ottani barátainknak!” Mint láthatjátok, ezt messze túlteljesítettem. De remélem, hogy nem fárasztottalak titeket.