„Hogy egyek legyenek, ahogy mi egyek vagyunk”

Írta T. Austin-Sparks

2. összejövetel - „Hogy ők is bennünk legyenek”

(1964. február 2. de.)

Kérlek, nyissátok ki a Bibliátokat az Újszövetségnél. Először János evangéliumánál, a 17. fejezet 21. versénél. Tudjátok, ez a fejezet Jézus imáját tartalmazza, melyet közvetlenül a keresztre menetele előtt mondott el. Ebben az imában találhatók a 21. versnek azok a szavai, melyekben Jézus ezt mondja Atyjának: „Hogy mindnyájan egyek legyenek úgy, ahogyan te, Atyám, énbennem, és én tebenned, hogy ők is bennünk legyenek”.

Szeretném, ha különösen is megfigyelnétek, miként foglalta ezt az Úr az utolsó tagmondatba, ami olyan fontos, „hogy ők is bennünk legyenek.” Most szeretném, ha odalapoznátok Máté evangéliumához, a 27. fejezethez, a 46. vershez. „Kilenc óra körül pedig nagy fennszóval kiálta Jézus, mondván: Eli, Eli! Lama sabaktáni? Azaz: Én Istenem, én Istenem! Miért hagytál el engemet?” (Károli). Ezek gyakorlatilag Urunk utolsó szavai a kereszten. Mindössze annyi tennivalója maradt, hogy az Atyának ajánlja szellemét. Valóban ezek voltak az utolsó szavai: „Én Istenem, miért hagytál el engem?” Jézus Krisztus halálának ez az utolsó fázisa, és nagyon jelentős változást jelez ez az Ő szellemi életében és megtapasztalásában. Jézus egész életét az Atyában élte. Azt mondta tanítványainak: „Nem hiszed-é, hogy én az Atyában vagyok?” Az egész életét mindenben az Atyában élte. Sok példa áll előttünk arra nézve, hogyan utasította vissza, hogy kijöjjön az Atyából.

Emlékeztek, hogy a kis galileai városban, Kánában vitte véghez első csodáját. Ez az volt, amikor a menyegzői vacsorán borrá változtatta a vizet. A lakoma során egyszer csak teljesen elfogyott a bor. Mivel a bor igen fontos volt a vacsoránál, nagyon komoly helyzet állt elő. Jézus mellett ott ült az édesanyja az asztalnál; odafordult hozzá, és azt mondta: „Nincs boruk.” Ő persze hitte, hogy fia tud valamit tenni, és elé tárta a helyzetet. Lényegében ezt mondta: „Valamit tenned kell ezzel kapcsolatban! Az egész menyegzői vacsora el lesz rontva. Mindenki bajban lesz.” Most igazán tennie kell valamit ezügyben.

Figyeljétek meg, mit mondott az Úr Jézus. Odafordult édesanyjához, és így szólt: „Mi közöm nékem tehozzád, ó, asszony? Nem jött még el az én órám.” Itt két dolog van jelen; Jézus nem a nyilvánvaló szükség alapján cselekszik. Csak azért, mert valami szükségesnek látszik, még nem teszi meg. Vár valamire. Azt mondja: „Nem jött még el az én órám. Ezt nem tehetem meg most. Látom jól, milyen komoly a helyzet, de most nem tehetem meg. Jóllehet teljesen együtt érzek ezekkel az emberekkel, de egyszerűen semmit sem tudok tenni.”

Miért nem tudott semmit tenni abban a pillanatban? Ő az Atyában maradt, nem a körülményektől függött. Szellemében így szólt: „Atyám, akarod, hogy ezt tegyem? Ezek az emberek nehézségben vannak; drága édesanyám azt mondja, hogy tennem kellene valamit. De, Atyám, én semmit sem tudok tenni, hacsak Te nem szólsz.” Ő az Atyában élt. És ahogy vár az Atyára, úgy tűnik, az Atya így szól: „Jó, rendben, tegyed.” Azután ezt mondta Jézus: „Töltsétek meg a vedreket vízzel.” Ez az első bemutatása annak, hogyan élt Ő az Atyában.

Egy másik alkalommal meg ünnep volt Jeruzsálemben; Jézus és a tanítványai akkor nem voltak a városban. A vér szerinti testvérei is vele voltak. Tudjátok, le van írva, hogy nem hittek benne. Azt mondták neki: „Menj fel az ünnepre, mi is felmegyünk, láthatod, hogy mindenki felmegy az ünnepre. Mindenki ezt teszi. Ha nem mész fel az ünnepre, az emberek nem fognak megérteni téged, kritizálni fognak, elveszíted a rájuk gyakorolt befolyásodat. Ha népszerű akarsz lenni, jobb, ha azt teszed, amit mindenki más is. Mi felmegyünk az ünnepre.” Azt mondták Jézusnak: „Menj fel az ünnepre!”

Mit tett Jézus? A népszerűség útját választotta? Megtett csak azért dolgokat, mert mindenki más is úgy tett? Megtette azért, mert az a szokás? Nem; odafordult vér szerinti testvéreihez, és így szólt: „Ti menjetek fel erre az ünnepre; én még nem megyek fel erre az ünnepre.” Ezután a testvérei elmentek. Miután elmentek, Jézus is felment az ünnepre.

Nagyon furcsa eljárás. Nem akart a testvérei társaságában lenni? Ezért nem is mondott egészen igazat? „Én nem megyek fel; ti menjetek fel.” Megtévesztette őket? Miért mondta ezt? Ő az Atyában maradt. Várta, hogy az Atya szóljon, mikor menjen fel. Ő soha nem tett semmit azért, mert az volt a népszerű. Soha nem azért tett valamit, mert minden vallásos ember azt tette. Nem azért tette, mert ez volt a szokás. Nem azért tette, mert jó színben akart feltűnni az emberek előtt. Az egyedüli, ami az Ő életét irányította, ez volt: „Az Atya akarja-e, hogy megtegyem?” Így miután a testvérei felmentek, azt mondta: „Atyám, akarod, hogy felmenjek?” És az Atya nyilván ezt mondta: „Igen, menj fel.” Azután ment fel Jézus. Nem hamarabb. Soha nem tett semmit, amíg az Atya azt nem mondta neki.

Volt olyan, amikor Jézus Jeruzsálemben bekövetkező haláláról beszélt a tanítványainak. Akkor Péter félrevonta, és elkezdte feddeni, ezt mondva: „Soha nem eshetik ez meg veled!” Az Úr Jézus odafordult Péterhez, és ezt mondta: „Távozz tőlem, Sátán; bántásomra vagy nékem, mert nem gondolsz az Isten dolgaira, hanem az emberi dolgokra” (Mt 16,22-23 – Károli). „Ha Atyám azt mondja, hogy menjek fel Jeruzsálembe és feszíttessem meg, ez az utolsó szó. Soha nem fogok semmit tenni, hogy megmentsem magamat.”

Később, a vég közeledtével, Jézus így szólt a tanítványaihoz: „Menjünk fel Júdeába.” Éppen Júdea volt az, ahol később elfogták és megfeszítették. Tamás így vélekedett: „Ne menjünk fel Júdeába, Uram, hiszen ott nemrég meg akartak kövezni téged – oda akarsz visszamenni?” Jézus így szólt: „Azt kell tennem, amit Atyám mond. Tudom, hogy ez a keresztet fogja jelenteni, de nekem Atyámban kell megmaradnom.”

A Sátán mindig próbálta elszakítani Jézust az Atyjától, próbálta rávenni, hogy az Atya nélkül cselekedjen. Az a három kísértés a pusztában azt célozta, hogy beékelődjön Jézus és az Atyja közé. Sátán egész életén át próbálta elszakítani Jézust az Atyától. Amikor a kereszten függött, a szörnyű szenvedés közben a Sátán odajött néhány gonosz emberben, és így szólt: „Gyere le a keresztről, és hiszünk!” Jézus lejöhetett volna. Nem sokkal korábban ezt mondta: „Ha kérném Atyámat, tizenkét sereg angyalt küldene nekem.”

Biztosan emlékeztek, mire képes egyetlen angyal. Az Ószövetségben elment egyetlen angyal, és megölt egy egész sereget. Ha egy angyal megtehette ezt, mit meg nem tehet tizenkét sereg angyal! Jézusnak csak kérnie kellett volna az Atyától angyalseregeket, és lehozták volna a keresztről. Ő azonban hagyta, hogy az angyalok ott maradjanak, ahol voltak. Azt mondta: „Vajon nem kell kiinnom azt a poharat, amelyet az Atya adott nekem?” (Jn 18,11). A Sátán mindvégig megpróbált beékelődni közé és az Atya közé, Jézus azonban tisztában volt azzal, mennyire fontos, hogy Istenben maradjon.

Most, a legvégénél azonban megváltozott a helyzet. „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” Jézus kikerült Istenből. Jézus el lett választva Istentől. Nagy távolság van közte és Isten között – ilyen még soha azelőtt nem fordult elő! Élete során egy pillanatig sem volt ilyen élménye. Isten most távol van. Hatalmas ék került az Atya és a Fiú közé. Jézus nemcsak el lett szakítva az Atyától, hanem tudatában is van annak, milyen szörnyű elhagyatottságot jelent ez. Egy szörnyű, szörnyű dolog kötődik ehhez a kifejezéshez: „elhagyott”, Istentől elhagyott. Nincs szörnyűbb ennél. Ez a lélek legborzalmasabb elhagyatottsága. Nem csupán távolság és elhagyatottság, hanem sötétség is.

Ez a „miért” olyan szó, mely azt jelenti: „Nem értem. Teljes sötétségben vagyok. Ez valami olyan, amit nem tudok megérteni.” „Miért hagytál el engem?” Továbbá, teljesen erőtlen volt. Pál apostol azt mondja: „Megfeszíttetett erőtelenségből”. Ez egyaránt volt szellemi és fizikai erőtlenség. Amikor gúnyolták, és azt mondták: „Másokat megtartott, magát nem tudja megtartani” – ebben sok igazság volt. „Nem,” Ő nem tudta megmenteni magát. Nem volt meg a hatalma, hogy magát megmentse. Teljes erőtlenségre jutott, semmi ereje nem volt magát megmenteni.

Talán a legrosszabb az egészben Isten haragját érezni. „Isten már nem gyönyörködik bennem. Isten haragszik. Minden arra utal, hogy Isten haragszik. Isten haragjától szenvedek.” El tudjátok képzelni, mit jelentett ez Annak, Aki egész életét az Atyában élte? Vajon miért történt meg mindez?

Tudjátok, hogy Jézus egyik címe az utolsó Ádám. Vissza kell mennünk egészen az első Ádámig, hogy mindezt megmagyarázhassuk. Mindez, amit Jézus a kereszten átélt, az volt, amit az első Ádám hozott az emberi fajra. A mennyben kezdődött; a Sátán fellázadt Isten ellen. Mielőtt fellázadt volna Isten ellen, Istenben élt. Amikor fellázadt, kivettetett Istenből. Nemcsak Isten jelenlétéből, hanem az Istenben való életéből. Attól a pillanattól fogva a Sátán Istenen kívül volt, nagy távolság jött létre Isten és a Sátán között. A Sátán lett a sötétség fejedelme. Kivettetett a sötétségre, és Isten haragja alá került.

Mármost a Sátán odajött Ádámhoz – akkor Ádám élete Istenben volt; ő Istenben lakozott. Istenben élt; mindene Istenben volt. És akkor, a Sátán kísértése folytán Ádám ugyanazt tette, mint amit korábban a Sátán: Engedetlen lett Isten iránt. Fellázadt Isten ellen. Láthatjátok, mi történt; elszakadt, kitaszíttatott Istenből; elszakadt Istentől. Már nem volt az élete Istenben, nyomorba jutott, a föld átkozott lett miatta. Elkezdett terjedni a földön mindenféle rosszaság és gonoszság. Ami korábban csodálatos kert volt, most pusztasággá lett. Ádám kikerült a sötétségbe.

Ezután Ádám nem értette Istent. Nem rendelkezett Isten ismeretével; és azután teljes erőtlenségben volt, teljességgel képtelen arra, hogy megmentse magát. Isten haragja alatt volt, és az emberiség atyjaként egész faját ebbe a helyzetbe juttatta. Ádám fajának minden tagja természet szerint ebben a helyzetben van. Az emberiségnek nincs egyetlen olyan tagja sem, aki természet szerint tudná, milyen Istenben élni. Mindenki tudja, hogy messze van Istentől, és Isten messze van tőle. És mindenki, aki igazán ismeri az állapotát, tudja, hogy elhagyatott.

Az emberi szív így kiált: „Ó, bárcsak tudnám, hol találom Istent! Én idekint vagyok, távol Istentől. Olyan, mintha kint lennék a vadonban. A sötétben vagyok. Egyáltalán nem értem Istent. Az életnek ezekre a problémáira nincs magyarázatom. Miért van ez, és miért van az? Teljesen a sötétben tapogatózom ezekre nézve. És olyan érzésem van, mintha Isten ellenem volna.” Ilyen az emberiség Ádám lázadása miatt. Az ember és a világ Istenen kívül van.

Most érkeztünk el a kereszt valódi jelentőségéhez. Jézus az utolsó Ádámként odaáll az első Ádám helyére. Magára veszi mindazokat a körülményeket, amelyeket Ádám hozott az emberekre. Kimegy Isten jelenlétéből. Kimegy az életből, a világosságról a sötétségbe; oda, ahol Ádám volt, és ahol mi vagyunk. Mindezt magában foglalja ez az Ige: „Miért hagytál el engem?” A válasz ez: Hogy megnyissa az utat vissza Istenbe.

Kedves barátaim, fel kell ismernünk, hogy természet szerint ebben a helyzetben vagyunk. Természet szerint nincs életünk Istenben. El vagyunk szakítva Istentől, nem vagyunk képesek arra, hogy megmentsük magunkat. Nincs a hatalmunkban, hogy megértsük az isteni dolgokat, és a harag fiai vagyunk; de az Úr Jézus mindezt magára vette.

Most a 27. fejezetről átmegyünk a 28-ra Máté evangéliumában. A 28. fejezet a feltámadásról szól. A 27. fejezet lezárt fejezet; lezárt történet. A feltámadásban ott van a visszatérés Istenbe. Jézus feltámadásában minden arról szól, hogy Ő újból ott van az Atyában. Az a szörnyű történet véget ért, nincs többé elszakítva Atyjától; újból az Atya keblén van. És ha a kereszten minket és az egész emberiséget képviselte, akkor a feltámadásban is képvisel mindannyiunkat, akik benne hiszünk. Ez új helyzet, de amit hangsúlyozni szeretnék, az ez a kis toldalék. Nemcsak hogy közel vitt minket Istenhez; nem csupán külsőleg kötött össze az Atyával – a nagy dolog az, hogy Istenbe vitt bennünket. A mi helyzetünk most az, hogy Istenben vagyunk. Ezért olvastuk el azt a kis részletet a János 17-ben, „hogy mindnyájan egyek legyenek úgy, ahogyan te, Atyám, énbennem, és én tebenned, hogy ők is bennünk legyenek”.

Láthatjátok, hogy az Úr újjászületett gyermekeiként a mi életünk Istenben való élet. Nem csupán Istennel való járás, hanem élet Istenben. Isten számunkra az élettér. Mindaz, ami Istenből van, alkotja azt a világot, amelyben élünk. Ezen végig kívánok menni, ezért legyetek nagyon türelmesek velem, mert sok minden kötődik ehhez. Gondolom, van itt valahol bemerítőmedence. Amikor valaki alámerítkezett, nem úgy volt, hogy csak eljött, és leült a víz mellett – esetleg minél közelebb a vízhez, vagy esetleg a kezét is beletette a vízbe. Nem mondta azt, hogy eljött az alámerítkezés vizéhez; hanem belement a vízbe. Amikor alámerítkezett, a víz teljesen körülvette, és el is borította. A keresztény élet tehát nem csak annyi, hogy Istennel élünk; a keresztény ember arra van elhívva, hogy benne éljen Istenben.

A következő pedig az, hogy a Szent Szellem adatott nekünk. Miért adatott a Szent Szellem? Miért kaptuk a Szent Szellemet? Miért van Ő bennünk? Nem másért, mint hogy megtanítsa, mit jelent Istenben élni. Vagyis, hogy megértesse velünk, mi van Istenben, és mi nincs Istenben. Ha bennünk van a Szent Szellem, és ha érzékenyek vagyunk a Szent Szellemre, és úgy beszélünk, ahogy nem kellene, a Szent Szellem azt fogja mondani: „Ezt nem az Úr mondta, ezt te mondtad.” Ha úgy viselkedünk, ahogy nem kellene, a Szent Szellem azt fogja mondani: „Ez nem az Atya, ez te vagy. Ez az Atyán kívül van.” A Szent Szellem tehát azért jött, hogy tanítson minket, és tudomásunkra hozza, mi az, ami Istenben van, és mi nincs benne.

Ha önmagunkban élünk, nem élünk Istenben. Jézus ezt mondja: „Maradjatok énbennem, ahogyan én az Atyában maradok.” Maradjatok bennem – ez alatt azt érti: „Mindent tőlem vesztek, ahogy én mindent az Atyától veszek.”

Rájöttetek-e, mi az ördög nagy munkája? Mindenekelőtt az, hogy Isten és az ember közé álljon. Az életünkben minden, ami nem Istentől van, az ördögtől van. Az ördög nagy műve – először a mennyben, azután a földön – az volt, hogy megosztást támasszon. Minden megosztottság, ami Isten dolgait érinti, az ördögtől van. Az nem Isten. Semmilyen megosztottság Isten népe között nincs Istentől; az az ördög munkája. És ez azért van, mert a benne érintettek valahol máshol, és nem Istenben éltek. Talán saját magukban éltek, és abban, amit ők akartak, amit ők gondoltak. Vagy talán a világgal érintkeztek – semmi sem tudja úgy megosztani az Úr népét, mint a világ. Vagy esetleg valaki másban éltek – tudjátok, lehetséges az is, hogy egy emberben éljünk. Vigyázzatok, nehogy egy emberben éljetek! Ha ezt teszitek, az az ember cserben fog hagyni titeket. Meghasonlás támad köztetek előbb vagy utóbb. Egy embert se tegyél, akármilyen csodálatos, akármilyen nagy prédikátor vagy tanító is, ne tedd őt az életeddé! Ha megteszed, egyszer csak azt veszed észre, hogy nem vagy már az Úrban. Az eredmény meghasonlás lesz. Az ellenség mindig erre törekszik. Maradj tehát Istenben, tedd azt, amit az Úr Jézus tett mindig! Atyám, akarod ezt? Atyám, ez az, amit kívánsz? Atyám, ez a te utad? Nyomós érvek szólnak amellett, hogy ezt vagy azt tegyem. Másfelől úgy tűnik, ezt kellene tennem, de, Atyám ez nem elég jó indok. Természet szerint én a sötétség gyermeke vagyok. Atyám, akarod ezt, és most akarod? Az Úrtól kell elvennünk, és az Úr Jézushoz hasonlóan lehet, hogy várnunk kell, hogy az Úr szóljon.

Ő felment tehát a keresztre azért, hogy leromboljon mindent, ami Isten és közénk állt. Az Úr Jézus feltámadása az Istenbe való visszatérés nagy mozzanata. Ennek fényében kell olvasnunk az Újszövetséget. Nézzük csak meg a Cselekedetek könyvében, hogyan működik ez. Tudjátok, hogy Péternek is volt, ami gondot jelentett. Úgy gondolta, nem helyes elmenni, és együtt étkezni a pogányokkal; tisztátalannak tartotta őket. Neki ez gondot jelentett. Így érvelt: „Ne így, Uram, ne ilyen módon. Én ilyet még soha nem tettem.” Péter ekkor megmaradt a vallásos tradíciójában, azaz ebben lakozott. A Szent Szellem pedig azt mondja: „Figyelj csak, Péter; tudom, hogy vallásos vagy, de a hagyományt akarod, vagy Istent?” Péter meglátta a lényeget, és Istenben maradt. Olyat kellett tennie, amit azelőtt soha nem tett. Ez sok mindent feltár, ugye?

Megpróbáltam lefektetni a szellemi élet legfontosabb törvényét. Kérlellek titeket, arra törekedjetek, hogy az életetek Istenben legyen, és ne dolgokban, ne emberekben, ne helyekben, ne körülményekben, ne érvekben, ne emberi okoskodásban, hanem Istenben. Isten gondolatai különböznek a mieinktől. „Bízzál az Úrban teljes szívedből, és ne a magad eszére támaszkodjál!” (Péld 3,5 – Kecskeméthy). A feltámadás által visszajutottunk Istenbe.

Bár megtanulnánk mindazt, amit ez jelent, és ez életre szóló lecke lesz! Az Úr segítsen minket.