„Hogy egyek legyenek, ahogy mi egyek vagyunk”

Írta T. Austin-Sparks

7. összejövetel - A testületi Krisztus a gyülekezet

(1964. február 6. de.)

Olvassuk: János 4,19-23; 2Mózes 25,8

„Az asszony ekkor így felelt: »Uram, látom, hogy próféta vagy. A mi atyáink ezen a hegyen imádták az Istent, ti pedig azt mondjátok, hogy Jeruzsálemben van az a hely, ahol Istent imádni kell.« Jézus így válaszolt: »Higgy nekem, asszony, hogy eljön az óra, amikor nem is ezen a hegyen, nem is Jeruzsálemben imádjátok az Atyát. Ti azt imádjátok, akit nem ismertek, mi azt imádjuk, akit ismerünk, mert az üdvösség a zsidók közül támad. De eljön az óra, és az most van, amikor az igazi imádói szellemben és igazságban imádják az Atyát, mert az Atya is ilyen imádókat keres magának«.”

„Készítsenek nekem szentélyt, hogy köztük lakjam!”

János evangéliuma 1,14 szerint:

„Az ige testté lett, közöttünk lakott, és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, telve kegyelemmel és igazsággal.”

Arra törekszünk, hogy amögött, amivé a kereszténység lett, visszataláljunk annak az igazi alapelvéhez. Úgy gondolom, mindannyian elismerjük, hogy a kereszténység egy nagy rendszerré épült fel. Azt követően ugyanis, hogy az apostolok elmentek az Úrhoz, nagyon hamar elkezdtek rátenyerelni emberek a kereszténységre, és igazságait hitvallások rendszerévé formálták, bizonyságtételeit szertartásos formába öntötték. Így vagy úgy, az embernek muszáj rátennie a kezét a dolgokra. Attól a naptól fogva, amikor Ádám rátette a kezét a jó és gonosz tudásának fájára, az ember mindig is rá akart tenyerelni Isten dolgaira – vagyis, Isten dolgait saját ellenőrzése alá akarta vonni. Arra használjuk a kezünket, hogy hatalmunkba kerítsünk dolgokat.

De ha Isten dolgairól van szó, akkor ez helytelen használata a kezünknek; mégis az ember mindig is ezt tette. Amikor a filiszteusok rátették a kezüket a szövetség ládájára, ennek szörnyű következményei lettek rájuk nézve. Dávid idején Uzza is rátette a kezét a frigyládára, és Isten halállal sújtotta. Átmenetileg minden összezavarodott Izraelben. A szövetség ládáját félretették, Isten célja megvalósulásának folyamata megakadt; még Dávid is haragudott az Úrra. Mindez annak volt az eredménye, hogy az ember rátette a kezét Isten dolgaira. Ez mindig is így volt; és így van ez a kereszténységen belül is.

A kereszténység egyszerű, szép, élő módon kezdődött. Minden a Szellem életében és szabadságában zajlott – és amíg a Szent Szellem tartja kézben a dolgokat, minden rendben van. Azonban jöttek az emberek, és kézbe vették a kereszténységet, az eredmény pedig az lett, amit ma is látunk. Nincs még egy olyan társaság, ahol annyi zűrzavar volna, mint a kereszténységben. Az Úr bizonyságtételét fogva tartják; korlátok közé van szorítva, mert emberi kezek telepedtek rá. Az ember hatalmába kerítette, ez pedig mindig veszélyes és végzetes helyzet. Az Úr hozzáállása pedig a következő: Én távol tartom a kezem, amíg te el nem veszed a tiédet. Amíg a te kezed van az Én dolgomon, addig rád hagyom. A dolgok pedig egyre rosszabbra fordulnak. Azt hiszem, mindannyian felismerjük ezt. Minél inkább ráteszi az ember – bárki legyen is az – a kezét Isten dolgaira, annál nagyobb lesz a zűrzavar. Ha az ember Isten dolgait kézbe veszi, és uralja azokat, az bajt jelent. Emiatt kellett az Úrnak olyan sokszor erőtlenné tennie az embert, és tudatosítania az emberben saját gyengeségét. Pál, az apostol, természet szerint erős ember volt; és a tarzuszi Saulként rátette a kezét Isten dolgaira. Azután az Úr megállította, és lesújtott rá – végül pedig az apostol ezt mondta: „Legszívesebben tehát az erőtlenségeimben dicsekszem, hogy a Krisztus ereje lakozzék bennem.”

Jegyezzük meg jól ezeket a dolgokat, ahogy haladunk előre. Nem arra törekszem, hogy jó sok tanítással halmozzalak el titeket; nekem nem az számít, milyen sokat vagy milyen keveset adok nektek. A lényeges az, hogy minden kis részére odafigyeljetek. Amit pedig most mondtam, nagyon fontos. Hadd mondjam azt nektek, testvéreim, vigyázzatok, hogyan nyúltok Isten dolgaihoz! Vigyázzatok, hogyan próbáljátok a Szellem dolgait ellenőrzésetek alá vonni; lehet, hogy az Úr lesújt rátok, ha így tesztek. Ha így tesztek, csak zűrzavart hoztok a gyülekezetbe. Azért jellemzi ez az óriási zűrzavar a kereszténység rendszerét, mert az ember rátenyerelt az isteni dolgokra; ezzel pedig az isteni dolgokat saját elméje hatókörébe vonja, és az ezt mondatja vele: „Ezt így és így kell csinálnunk. Ezt meg kell tennünk, ezt meg nem szabad megtennünk.”

Ahogy már sokszor említettük, Péter is ezt csinálta, amikor az Úr megmutatta neki, hogy Kornéliusznak, egy pogánynak a házához kell mennie. Péter mindig azt képviselte, hogy a zsidóknak semmi közük a pogányokhoz. Amikor a Szellem azt mondta Péternek, hogy ehhez a pogány házhoz menjen, Péter azt mondta: „Nem így, Uram!”; azaz kinyújtotta a kezét, és azt mondta: „Nos, Uram, Te tévedsz, és nekem van igazam; igazodnod kell az Ószövetség-értelmezésemhez.” Nagyon jelentős nap volt ez Péter számára, és nagyon jelentős nap volt a gyülekezet számára is. Amikor pedig Péter elvette a kezét, csodálatos nappá lett a gyülekezet számára.

Tehát vissza kell térnünk a kereszténységhez, mint rendszerhez, ahogyan azt ismerjük, és vissza kell térnünk Jézus Krisztus első egyszerű szellemi alapelvéhez. Tegnap azt mondtuk, hogy János evangéliumának ez az igeszakasza, a 4,23, visszavisz bennünket egészen a kezdethez. Ez az új rendtartás kezdete. Jézus ezt mondta az asszonynak: „eljön az óra, és az most van.” Azután érvénytelenítette az egész rendszert, ami addig fennállt – ez a judaizmus egész ószövetségi rendszere volt. Egy mondattal érvénytelenítette az egész rendtartást, és a dolgoknak egy teljesen új rendjét mutatta be.

Mire gondolt vajon? Ugyanis amikor azt mondta, hogy eljön az óra, és az most van, nem szó szerint egy órára és annak megfelelő mennyiségű percre gondolt. Úgy értette, hogy az volt egy új nap első órája. Ezzel az órával egy teljesen új nap jött el. Mi ez az új nap? Ha megkértük volna Jézust, foglalja össze egy rövid mondatban, ezt mondta volna: „Nos, itt vagyok.” Az óra nem csak idő kérdése, hanem SZEMÉLY-kérdés is. Az új rendtartás Jézus Krisztus rendtartása. Krisztus az új rendtartás. Itt vagyok – mondta. Végigmehetünk János evangéliumán: Úgy mutatja be, hogy minden Őbenne összpontosul. Én vagyok az út; én vagyok az igazság; én vagyok az élet; én vagyok a pásztor; én vagyok a szőlőtő; én vagyok a feltámadás. EGY SZEMÉLYRŐL VAN SZÓ. Ez húzódik minden mögött. A kereszténység Krisztus. Krisztus a kereszténység. Itt kezdődik minden, és sohasem távolodik el TŐLE. A keresztény élet fejlődése csupán Jézus Krisztus növekedése az ember életében.

Itt a János 4-ben tehát Isten háza van a középpontban. Az asszony azt mondta: „A mi atyáink ezen a hegyen imádták az Istent.” A Garizim-hegyre utal, ahol a samáriaiak Istent imádták. „Atyáink azt mondták, ez az a hely, ahol az embereknek Istent kell keresniük. De ti, zsidók, azt mondtátok, a jeruzsálemi templom az. Minden zsidó azt mondta: Ha meg akarod találni Istent, a jeruzsálemi templomba kell menned.” Ez volt tehát az ő látásuk Isten házáról. Jézus pedig ehhez kapcsolja az új rendtartást. Azt mondja: „Eljön az óra, és az most van, amikor nem is Samáriában, nem is Jeruzsálemben.”

Most érünk oda ahhoz a két igeszakaszhoz, amit az elején olvastunk. A 2Mózes 25,8 így szól: „Készítsenek nekem szentélyt, hogy köztük lakjam.” Ez bemutatja nekünk az egész Biblia nagy igazságát. A Biblia ezzel kezdődik, és ezzel végződik. És az egész Biblia e körül forog. A Biblia elején Isten az emberrel lakott. És az Úristen eljött a kertbe, kifejezésre juttatva azt, hogy Isten nagy vágya az emberrel lenni. Ő erre a célra teremtette az embert: hogy Ő az emberek között lakozhasson. Nem az az Isten akart lenni, aki valahol ott van az ismeretlen messzeségben; hanem az az Isten, aki lejön, és az emberek között lakik. Ez volt mindig Isten szívében. Így tehát az egyetlen dolog – az egész történelem során – Istennek az a vágya, hogy az emberekkel legyen.

A Biblia bemutatja, milyen csodálatos dolog Isten jelenlétében lenni. Ó, ha az Úr jelen van, milyen áldott dolog az! És a legszörnyűbb dolog, amit a Biblia bemutat, az, ha Isten visszavonul az embertől. Úgy vélem, mindannyiunknak, akik itt vagyunk, ismerős ez valamelyest. Úgy értem, a megtapasztalásunkban az a legnehezebb, ha nem érezzük az Úr jelenlétét. Ha van olyan nap, amikor úgy tűnik, hogy az Úr nagyon messze van, az nagyon-nagyon nehéz nap. Ha van olyan napunk, amikor észrevesszük az Úr jelenlétét, az életünk legjobb napja. Emlékezhetünk arra, hogy az Úr szolgája egykoron ezt mondta: „Ha nem jön velünk a te orcád, akkor ne is vigyél tovább bennünket!” Nem tudta volna elképzelni, hogy Isten nélkül menjenek tovább. Az Úr azt mondja: „Az én orcám megy veletek, és megnyugtatlak titeket.” És így már tovább tudtak menni.

Az Úr jelenléte mindig a legfontosabb dolog. Ezt jól jegyezzétek meg, mert sokat akarok kihozni belőle. Amikor az Úr azt mondta Mózesnek: „Készítsenek nekem szentélyt, hogy köztük lakjam,” akkor természetesen a szent sátorra utalt, a pusztai sátorra. És azután Isten megadta nekik mindennek a mintáját a szent sátorral kapcsolatosan. Amikor pedig minden elkészült a minta szerint, Isten lejött, és betöltötte a szent sátort. Megjelent a nép között.

Most a János 1,14-hez érkezünk. Tessék, íme egy kis bibliatanulmányozás! Nézzük, ki tudjátok-e deríteni, mennyi ószövetségi utalás van János evangéliumában? János zsidó volt, és telve volt az Ószövetséggel. És ahányszor csak írt, mindig belevitt valamit az Ószövetségből. Bőséges és hasznos tanulmányozás volna ezt végigvenni, de meghagyom nektek későbbre. János így kezdi evangéliumát: „Kezdetben volt az Ige. Az Ige testté lett.” Figyeljétek meg, milyen szót használ itt! „AZ IGE TESTTÉ LETT, ÉS KÖZÖTTÜNK SÁTOROZOTT.” Ez az eredeti szó; elkészítette a sátrát közöttünk. János összekapcsolta Jézust a pusztai szent sátorral. És azt mondja, hogy amiképp Isten az emberek közé jött lakni a pusztai szent sátorban, úgy JÖTT ISTEN AZ EMBEREK KÖZÖTT SÁTOROZNI AZ Ő FIÁBAN, JÉZUS KRISZTUSBAN. Mi az Isten sátora ebben a rendtartásban? A Fiú. Mi Isten háza? Jézus Krisztus. Mi a gyülekezet? Kíváncsi vagyok, mit írnátok le a papírra, ha ezt a kérdést tenném fel nektek. Ha megkérnélek, hogy válaszoljátok meg egy papíron ezt a kérdést: „Mi a gyülekezet?”, kíváncsi vagyok, mit kapnék. Biztos vagyok benne, hogy lenne olyan, aki a gyülekezeti igazság csodálatos rendszerét adná vissza – a gyülekezeti gyakorlat csodálatos rendszerét. Pedig a válasz egyszerű: A gyülekezet Jézus Krisztus, nem kevesebb, és nem is több. Ha Krisztus van az emberekben, Ő képezi a gyülekezetet. Krisztus bennünk az, aki a gyülekezetet alkotja, nem elsősorban a tanaink, nem elsősorban a gyakorlatunk, nem elsősorban az összejövetelünk módja; hanem mindenek előtt az Úr jelenléte. Az Úr jelenléte azokban, akik összegyűltek – ez alkotja a gyülekezetet.

Figyeljétek meg, a gyülekezettel kezdtem; és én az egyetemes gyülekezetre gondolok, szerte az egész világon. A gyülekezetben nincs a földrajznak jelentősége. Értitek ezt? „Nem ezen a hegyen vagy Jeruzsálemben.” Nincs földrajz a gyülekezetben, és nincs idő a gyülekezetben. Reggel kilenc óra tájban vagyunk itt. Angliában nyolc órával visszább vannak. Vonjunk ki nyolcat a kilencből, és egyet kapunk, tehát éjfél után jár az idő abban az országban. Tovább megyünk nyugatra, és még korábbi az idő. De ez nem létezik a gyülekezetben. Az Úr soha nem megy aludni; a sötétség és a világosság egyforma számára. A mennyben nincs nappal vagy éjjel. Nincsen nála idő. Ennek nagyon örülök. De ezt hagyjuk egyelőre; majd újból visszatérhetünk még rá máskor, bizonyos speciális vonatkozásban.

Ezt akarjuk tehát: ehhez visszatérni. Krisztus mindig, minden helyen ugyanaz, ezért a gyülekezet is ugyanaz. A gyülekezet nem amerikai, brit, kínai, filippínó stb. Az Urat az ilyesmi nem érdekli. Az Úrnak mindössze az számít, hogy helye legyen az ember szívében; az nem számít, hogy ez hol van a világon, vagy egyáltalán mennyi az idő. A gyülekezet Krisztustól nyeri a jellegét. A TESTÜLETI KRISZTUS A GYÜLEKEZET. Ahhoz, hogy azt mondhassátok, én nem vagyok benne a gyülekezetben, be kellene bizonyítanotok, hogy Krisztus nincs bennem. És senkinek, akiben benne lakozik Krisztus, nincs jogunk azt mondani, hogy nem tartozik a gyülekezethez. Értitek ezt? Egyetértetek ezzel? Tehát a kereszténység mögött egyenesen Krisztushoz térünk vissza. Amögött, amit az ember gyülekezetnek nevez, közvetlenül Krisztushoz térünk vissza.

Most pedig, hogy a gyülekezetről beszéltünk, beszéljünk a gyülekezetekről! Mik a gyülekezetek? Itt többszöri újragondolásra van szükségünk, és néhány jelentős helyreigazításra. Tudjátok-e, hogy a legtöbb ember úgy gondolja, az apostolok gondolata az volt, hogy azért kell elmenniük a népekhez, hogy gyülekezeteket alapítsanak? Azt hiszik például, hogy Pál apostol dolga az volt, hogy elmenjen, és mindenfelé gyülekezeteket alapítson; hogy Pál valódi célja az volt, hogy elmenjen Ázsiába, Bitíniába és Galáciába, és mindenütt gyülekezeteket alapítson. Az volt az elgondolásuk, hogy mindenhol legyen egy gyülekezet. Elhiszitek ezt? Ha így gondoljátok, nagyot tévedtek. Gondoljuk csak át alaposan, ugyanis ez forradalmasítani fogja az egész gondolkodásunkat.

Mi volt Pál és a többi apostol gondolata arról, hogy mi az ő munkájuk? Bizonnyal nem az, hogy gyülekezeteket hozzanak létre. Ők azt tartották a feladatuknak, hogy Krisztust vigyék el minden helyre. Meg tudjátok mondani, az Újszövetségben hol találunk olyat, hogy valamelyik apostol megérkezik valahova, és ezt mondja: „Nos, eljöttünk, hogy gyülekezetet alapítsunk. Azért küldött minket ide az Úr, hogy gyülekezetet alapítsunk.” Hát, sok időt eltölthetnénk azzal, ha valami ilyesmire szeretnénk bukkanni az Újszövetségben! Ugyanis nincs ilyen benne. Sok más is van, ami nincs benne, és mégis azt gondoljuk, hogy benne van. Olyan dolgok, amikről elkezdtük azt tanítani, hogy ott vannak, pedig egyáltalán nincsenek ott. Ez sincs benne; szóval menjünk vissza az evangéliumhoz! „És Jézus kiküldte az ő tanítványait kettesével”, és azt mondja: „elküldte őket maga előtt minden városba és helységbe, ahova menni szándékozott” (Károli rev. 2011). Soha nem változtatott ezen az alapelven. Ő nem azért küld bennünket, hogy gyülekezeteket alapítsunk, vagy meghonosítsuk a kereszténységet. Ő az orcája előtt küld el, hogy Őt magát vigyük oda. Ez nem azt jelenti, hogy nincs jelentősége a gyülekezeteknek. De ezzel el is érkeztünk a lényeghez: Mik a gyülekezetek? Nem mások, mint Krisztusba gyülekezett emberek, ott, ahol Ő maga ott van. Istennek ez az örök gondolata, az Úr jelenléte a fő. Az Úr jelenléte – ez a célja mindennek, amit gyülekezetnek nevezünk. És ez az egyedüli cél.

Emlékezhettek, hogy az Ószövetségben ott volt a sátor vagy a templom. És amikor az Úr elhagyta a templomot, az többé már nem volt szent. Istennek már a legkevésbé sem számított, hogy létezik-e vagy nem; az csak egy üres héj volt, az Urat az pedig a legkevésbé sem érdekli. Erre gondolt az Úr Jézus, amikor azt mondta a jeruzsálemi templomban, hogy „elhagyottá lesz a ti házatok. Eljön a nap, amikor kő kövön nem marad.” Ennyire szent az a dolog Istennek, amikor az Ő jelenléte eltávozik: semmiben sem különbözik bármelyik másik kőtől. Erre gondolt az Úr, amikor elment az ázsiai gyülekezetekhez. Azt mondta: „Tudok mindent a cselekedeteidről és fáradozásaidról. Tudok mindent a keresztény tanításodról. Mindent tudok az istentiszteleteidről. De térj meg, és az előbbi cselekedeteidet tedd; vagy pedig kimozdítom gyertyatartódat a helyéről.” Az adott dolognak nincs többé semmi értelme vagy célja, ha az előbbi dolog elmúlt.

Mi ez az előbbi dolog? Nem a tanítás és nem a tantétel; nem bizonyos keresztény gyakorlat; nem az összejövetelek folytonossága. Az Úr jelenléte az. Az első, amikor valaki kintről belépett, az volt, hogy így szólt: „Isten veled van.” Leborultak, és azt mondták, „Isten veled van”. Menjünk vissza az Ószövetséghez, amikor az Úr betöltötte a szent sátort és a templomot – azt olvassuk, hogy még a papnak is ki kellett mennie. Nem maradhattak meg Isten jelenlétében. Ők csak emberek voltak, méghozzá bűnös emberek; és az embernek, mint olyan, nincs helye az Úr jelenlétében. Ó, mivé tették az emberek a kereszténységet! A kereszténységben az ember az embert tette mindenné. Olykor elmegyek valahová; bemutatnak a gyülekezetnek, és aki bemutat, azt mondja: „Mr. Austin-Sparks, a nagy bibliatanító Európából.” És aztán még sok más egyebet. A szívem elszorul; rosszul érzem magam. Fel kell állnom, és azt mondanom: „Ne is figyeljetek erre. Én senki vagyok. Az Úr minden.” Az embernek nincs helye Isten házában! Mi a saját fontosságunkkal jövünk Isten házába, saját erőnkkel, rátéve a kezünket, de az elménket és az akaratunkat is mindenre. Egészen megváltoztatjuk Isten házának természetét. Az Urat korlátok közé szorítjuk, nem kap valójában szabad utat. Jézus pedig, aki maga volt Isten jelenléte, azt mondja: „Én szelíd és alázatos szívű vagyok.”

Befejezem ezzel a megjegyzéssel: azt mondtam, azért vagyunk itt, hogy az alapokkal kapcsolatban kapjunk eligazítást. Törekszem nagyon hű lenni irányotokban. El fog jönni az a nap, amikor mindent meg fog rázni a menny. A kereszténység szörnyű megrázkódtatást szenvedett Kínában; és mostanra a kereszténység rendszere gyakorlatilag megszűnt. Az egyedüli igaz dolog, ami megmarad, csak az, ami az Úrból az emberek szívében van. Ez a fajta megrázkódtatás pedig végigsöpör az egész világon. A Biblia mondja, hogy így lesz. A kereszténységet szörnyű megrázkódtatás éri – és csak ami az Úr jelenléte, az fog megmaradni. Lehet, hogy megszűnik és lehetetlenné válik az összegyülekezés. Lehet, hogy a keresztény közösség rendkívül nehezen lesz gyakorolható. Lehet, hogy az igehirdetés is abbamarad. Lehet, hogy minden külsőség egyszerűen el fog tűnni. És akkor az egyedüli ez marad: miénk-e az Úr? Ismerjük-e az Urat? Velünk van-e az Úr? Legyünk bizonyosak! Az Úr ezt el fogja hozni. Ő nagyon gyakran megteszi ezt az emberekkel. Ha a keresztény életünk külső dolgokon nyugszik, az Úr elszakít minket azoktól. Ő nagyon gyakran tesz ilyet. És akkor az a nagy kérdés: mennyim van nekem az Úrból? Ez a legfőbb dolog, mert ez az elsődleges dolog! Ne felejtsétek, kedves barátaim, hogy MINDEN GYÜLEKEZET PRÓBÁJA AZ ÚR JELENLÉTE! Nem az, hogy itt van-e vagy ott; nem az, hogy így vagy úgy tesszük-e a dolgokat. Hanem egyszerűen az, hogy mennyire találjuk benne az Urat. Mennyire találják meg ott az emberek az Urat. És ahhoz, hogy az Úr hatalmasabb módon ott legyen, az kell, hogy az ember nagyon kevéssé legyen ott.