„Hogy egyek legyenek, ahogy mi egyek vagyunk”

Írta T. Austin-Sparks

9. összejövetel - A mennyből jött-e vajon, Isten Szelleme által?

(1964. február 7. de.)

Lehet, hogy vannak közöttünk ma délelőtt néhányan olyanok, akik nem voltak velünk a hét többi délelőttjén. Az ő kedvükért és mindnyájunkért hadd ismételjem el, mi foglalkoztat bennünket most. Mindannyian tisztán látjuk, hogy a kereszténység olyan dolgok óriási felépítményévé vált, amelyek kezdetben nem tartoztak hozzá. Az a kereszténység, amit ma ismerünk, nagyon bonyolult. Emberek vették kézbe Isten dolgait, és megpróbálták saját megítélésük szerint felépíteni ezt a nagy rendszert; és így jött létre ez a nagy zűrzavar, megosztottság és a bonyodalmak. Igazán nehéz a kereszténység helyzete. A kereszténység a saját maga legnagyobb akadályává vált. Arra van tehát indíttatásunk ezeken a délelőttökön, hogy menjünk vissza oda, ami korábban volt; ami ez a felduzzasztott kereszténységet megelőzte, és fedezzük fel és definiáljuk újra az első alapelveket. Arra kérjük az Urat, hogy vezessen vissza azoknak a dolgoknak a világos meghatározására, amelyek hűek a kereszténységhez. Elég sok mindent elmondtunk ezeken a délelőttökön, amit nem tudunk elismételni. Akik először vannak közöttünk, meg kell érteniük ezt.

Ezen a délelőttön onnan folytatjuk, ahol abbahagytuk. Hadd emlékeztesselek benneteket arra a két szentírási részletre, amelyek vezérgondolatul szolgálnak. Az egyik az Ószövetségből való, a másik az Újszövetségből. Az Ószövetségben a 2Móz 25,8 így hangzik: „KÉSZÍTSENEK NEKEM SZENTÉLYT, HOGY KÖZTÜK LAKJAM!”. A másik a Jn 1,14-ben van: „AZ IGE TESTTÉ LETT, KÖZÖTTÜNK LAKOTT”. Láttuk, hogy a„lakott” szó az eredetiben igazából „sátorozott”. „AZ IGE TESTTÉ LETT ÉS KÖZÖTTÜNK SÁTOROZOTT”. Ebben a két igeszakaszban Isten örök gondolata van előttünk, amelyet először egy előképben ismertetett, majd a valóságban közölt. Isten gondolata mindig az volt, hogy az emberek között lakjon. Láttuk, hogy amikor minden az Ő elgondolása szerint volt kezdetben, hogyan jött a kertbe az Úristen, és lelte örömét abban, hogy az emberrel lakik. Később azonban vissza kellett vonulnia. Isten vágya átmenetileg fel lett függesztve. Mózes második könyvében azt látjuk, hogy Isten újra előveszi ezt a gondolatot, és parancsot ad a szent sátor építésére, hogy köztük lakjon; ez azonban nagyon tökéletlen volt. Nem mondhatjuk azt, hogy Isten mindig boldog lett volna, hogy Izrael népe közt lehetett. Valamit még meg kellett tenni ahhoz, hogy teljesen elégedett lehessen. Így tehát csak egy előkép formájában és jelképesen volt köztük Isten. De amikor a Fiához érkezünk, Isten van Krisztusban, és ISTEN FIA TESTTÉ LETT, ÉS KÖZTÜNK SÁTOROZOTT.

Ennél a pontnál vesszük fel a fonalat ma délelőtt. Krisztus, Isten Fia az Isten szent sátra. Nagyon világosan kell ezt látnunk. Isten lakóhelye most és örökké az Ő Fiában van. A Személy Isten lakóhelye; nem előkép formájában, hanem valóságosan; nem időszakosan, hanem mindörökké. Krisztus Isten szent sátra. Az Ő neve Immánuel, „Velünk az Isten”. Az Ő szolgálata a szent sátor szolgálata volt, és ma is az. Az Ő áldozata, a kereszt volt a szent sátor mindent felölelő áldozata. Ahogy volt egy külső ajtó a szent sátorhoz, úgy Ő az ajtó. Egyedül Ő az út Istenhez. Ahogy ott volt a nagy oltár az ajtón belül, az Ő keresztje az oltár. Ahogy ott volt a rézmedence egy kicsit beljebb, úgy tisztít meg minket az Ő keresztje és az Ő Szelleme, az élet Szelleme által, hogy bejuthassunk Isten jelenlétébe. Ezek és minden más is egyetlen dologra irányult: Isten jelenlétére az emberek között. Minden ehhez az egyhez kapcsolódik, hogy az Úr velünk van.

Éppen úgy, ahogy aprólékos volt Isten a régi szent sátor minden részletét illetően, nagyon aprólékos abban is, hogy az Ő jelenlétével kapcsolatosan minden Krisztust fejezze ki. Istennél nincsenek öncélú dolgok. Semmilyen dolog nem szent Isten számára. Bármiről legyen is szó, egyvalamit leszámítva semmi sem szent Isten számára. Erre vonatkozóan teljesen meg kell változtatnunk a hozzáállásunkat.

Ha körülnézünk ebben az országban, ebben a városban, láthatjuk ezeket a nagy vallásos épületeket kereszttel a tetejükön. Amikor az emberek belépnek azokba az épületekbe, meghajtják a térdüket; nagyon áhítatosnak látszanak, és azt gondolják, ez szent épület. Ha megbolygatunk ott valamit, szentségtörésnek tartják. Isten számára ez teljes badarság; nincs semmi jelentősége. Nem a csodálatos épület és a benne levő csodálatos dolgok számítanak Istennek, még csak nem is a tetején levő kereszt. Az egyedüli, ami Istennek számít, az az, hogy Ő ott van-e. Isten maga jelen van ezen a helyen? Isten szemében ez nem különbözik semmilyen más helytől, ha ez nem az Ő jelenlétének a helye.

Természetesen legtöbben közületek egyetértetek ezzel. De mi a helyzet velünk, magunkkal? Hallunk arról, hogy keresztények eljönnek egy ilyen helyre, mint ez, és arról beszélnek, hogy Isten házába jöttek. Talán azt mondják, amikor eljönnek erre az összejövetelre, hogy „Isten házába megyek.” És amikor imádkoznak, ezt mondják: „Nagyon örülünk, hogy Isten házában lehetünk ezen a délelőttön; jó dolog az Úr házában lenni.” Mi tesz egy helyet Isten házává? Mi teszi szentté ezt a helyet? Ha egyáltalán szent ez, mitől szent? Nem az épülettől, az épület nem szent; nem is az itt összejövő társaságtól. Az egyedüli dolog, ami szentté teszi, hogy az Úr jelen van. Az Urat nem a mi összejöveteli helyeink vagy összegyülekezéseink érdeklik; Ő csak azon van, hogy olyan helyet találjon, ahol szívesen ott lehet. Kíváncsi vagyok, vajon hol van most a pusztai szent sátor. Úgy gondolom, valahol a föld mélyén lehet eltemetve. Hol van vajon a salamoni nagy templom most? Úgy vélem, csak időpazarlás volna, ha megpróbálnánk megkeresni. Látjátok, Isten eltemette ezeket. Pedig azok olyan szentek voltak, hogy Istennek bizonyára meg kellett volna őriznie őket. De Ő ezt nem tette. Amikor a szent sátor már nem töltötte be a valódi szerepét, többé nem volt szent Isten számára. Amikor a templom megszűnt betölteni eredeti rendeltetését, Isten elhagyta; és újra meg újra megengedte a pogányoknak, hogy eljöjjenek és lerombolják. AZ ÚR JELENLÉTE A LÉNYEG.

Mindez persze nagyon eleminek és egyszerűnek hangzik, de máris visszajutottunk az elejére. János így kezdi: „Kezdetben, Isten”, és nemcsak a kezdetben Isten, hanem Istenről van szó mindvégig. Isten csak ott van jelen, ahol az Ő Fia jelen van. De bárhol, ahol jelen van az Ő Fia, Isten van jelen. Valóban nagyon óvatosnak kell lennünk, hogy ne állítsunk fel hamis alapot Isten jelenlétére vonatkozóan. Nem itt van vagy ott, ezen a hegyen vagy Jeruzsálemben; Ő ott van, ahol az Ő Fia van. Félre kell tennünk minden mást, és azt mondanunk: „Ha az Úr veled van, én is veled vagyok.” De ahhoz, hogy ez igaz legyen, két dolog nagyon fontos.

Maradjunk most szorosan a kezdetnél! Visszamentünk tehát az általunk ismert kereszténység elé. Láthatjátok, hogy az a kereszténység, amit ma ismerünk, nem ilyen. Sőt, valójában igen jelentős mértékben különbözik ettől. Persze rengeteg időt tölthetnénk azzal, hogy rámutassunk, mennyire más ez a mai kereszténység, de ez teljesen negatív megközelítés lenne, mi pedig a pozitívval akarunk foglalkozni.

Jegyezzük meg, hogy az első dolog Isten jelenlétével kapcsolatosan a következő: Isten mindig Fia bemutatásával kezdi. Valahogyan mindig Isten Fiának a kinyilatkoztatása az az alap, amelyről Isten mindig indít. Ha az Ószövetségben van ez, előkép vagy jelkép formájában jelenik meg, és akár meglátták és megértették az emberek, akár nem, ott volt. Ez persze komoly bibliatanulmányozást igényel. Ha megértettük Isten művét a teremtésben a Mózes első könyve alapján, akkor ott Jézus Krisztust látjuk meg. Minden részletében Isten valamilyen kifejeződését láthatjuk meg Krisztusban. Ez nagyon csodálatos azok számára, akiknek megnyíltak a szellemi szemei. Azt olvassuk Isten Fiáról, hogy Őbenne, Őáltala és Őrá nézve teremtetett minden.

Nos, ha mi alkotunk valamit – talán festőművészként egy képet festünk, vagy szobrászként szobrot készítünk, vagy esetleg valami mást – ha valóban kézművesek vagyunk, ha nem csak azért csinálunk meg valamit, hogy kész legyen, akkor önmagunkat adjuk bele a művünkbe. Ha azután látják az emberek az alkotásunkat, azt mondják: „Milyen csodálatos ember az ilyen!” Látják benne a mi gondolatunkat, látják benne a szívünket. Az egész mű az alkotóról beszél. A teremtménytől a teremtőhöz fordulunk. Ha valóban Isten Fia készített mindent, akkor ezt nem csak objektív módon tette, hanem Önmagát adta bele. És ha szellemileg fogékonyak vagyunk, túllátunk a teremtményeken. Mindenben meg fogjuk látni, Aki azt teremtette. Íme: Isten bemutatta a Fiát. Ez Isten Fiának egyik kinyilatkoztatása. Ezzel indított Isten. Ez a kezdet.

Ha a szent sátor témájához érkezünk, ne feledjük, hogy ezt nem emberek találták ki. Nem emberi elméből pattant ki, ez Istentől származik. Isten azt mondta Mózesnek: „Vigyázz, mindent aszerint a minta szerint készíts el, amelyet a hegyen megmutattam neked” (Zsid 8,5). Isten szeme előtt csak egyetlen cél lebeg, és mindent annak a célnak az érdekében tesz. Az Isten szeme előtt levő cél az Ő Fia. Így ez a szent sátor Isten Fiának minden részletre kiterjedő bemutatása volt előkép formájában. Ez egy újabb isteni kezdet volt. Ez a kezdet Izrael nemzetének, a föld egy bizonyos népének létrehozását jelentette.

Hadd hangsúlyozzam újból: Istennél minden az Ő Fia kinyilatkoztatásával kezdődik. Ha túlmegyünk rajta, Isten visszahoz bennünket ide. Igaz ez az üdvösség kérdésében is. A keresztény élet igazi kezdete nem lehetséges anélkül, hogy meglássuk Jézus Krisztust mint Isten Fiát. És igaz ez a keresztény életben való előmenetel minden szakaszára is. Isten gondoskodik arról, hogy szellemi előrejutásunk hű legyen Jézus Krisztus kinyilatkoztatásához. És igaz ez Isten minden munkájára ugyanúgy. Isten minden valódi munkáját úgy tudjuk csak végezni, hogy meglátjuk az Úr Jézust. Jézus maga is ezen alapelv szerint élt. Azt mondta: „A Fiú önmagától semmit sem tehet, csak ha látja, hogy mit tesz az Atya; mert amit ő tesz, azt teszi a Fiú is hozzá hasonló módon.” „Azokat a beszédeket, amelyeket én mondok nektek, nem önmagamtól mondom; az Atya pedig bennem lakozva viszi végbe az ő cselekedeteit” (Jn 5,19; 14,10). Jézus úgy élte az életét, hogy világosan látta az Atyát; és Ő nem szólt vagy tett volna bármit is, hacsak az Atya nem mondta neki, hogy azt tegye. Ami igaz az Úr Jézusra, annak igaznak kell lennie mindegyikőnkre. Csak úgy élhetjük keresztény életünket, ha látjuk az Úr Jézust.

A szent sátorhoz visszatérve, egy kicsit használni fogjuk illusztrációként. A szent sátorra nézve az a teljes igazság, hogy az nem valamilyen dolog volt. Egyáltalán nem valamilyen dolog volt, hanem isteni szándék. Ez a szándék pedig rejtett volt. Ha mások, akik nem Izraelből valók voltak, eljöttek a szent sátorhoz, és megnézték, azt mondhatták: „Hű, de furcsa egy valami. Miféle dolog ez?” Az igazság azonban belül volt. Az igazság titok volt, és a szív nyitott szemeire volt szükség ahhoz, hogy megláthassák a benne rejlő igazságot.

János évekkel az Úr Jézus földi élete után azt mondta: „Ő testté lett, és köztünk sátorozott, (és mi láttuk az Ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét,) telve kegyelemmel és igazsággal.” Csak annyit mondott, más szavakkal, hogy „Beleláttunk. Megláttuk az isteni szándékot Őbenne.”

Amikor tehát Jézus itt volt a földön, Ő volt Isten szent sátora. Ő volt Isten lakóhelye ezen a világon. De mit láttak az emberek? Ézsaiás azt mondja: „Nem volt neki szép alakja, amiben gyönyörködhettünk volna, sem olyan külseje, amiért kedvelhettük volna. Megvetett volt, és emberektől elhagyatott” (Ézs 53,2-3). Éppen úgy, ahogy egy idegen is beszélt volna a szent sátorról: „Nincs benne semmi szépség. Az egész be van fedve ezekkel a bőrökkel. Semmi szépséget nem találunk benne.” Lenézték és megvetették volna. János azonban azt mondta: „Láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét” (Jn 1,14). Jánosnál megvolt Jézus Krisztus belső kinyilatkoztatása.

És persze János nem az egyedüli volt; Pál apostol is mindent erre az igazságra tett fel. Az egész élete és szolgálata abból fakadt, amit így fogalmazott meg: „Tetszett Istennek, hogy kinyilatkoztassa Fiát énbennem” (Gal 1,15-16). Ez Jézus Krisztus kinyilatkoztatása a szívben, ami mindig az isteni kezdet, úgy az életre, mint a szolgálatra és a gyülekezetre nézve. Semmit sem szabadna tennünk Isten munkájában, hacsak nem az Úrtól vesszük azt.

Ezért nagyon veszélyesek sok esetben a bizottságok. Összegyűjtünk egy pár embert. Miért gyűjtjük őket össze? Nos, úgy gondoljuk, ezek értelmes emberek. Talán sikeresek voltak az üzleti életben, és talán befolyással bírnak a világban. Összehívjuk hát őket, hogy tanácskozzanak az Úr munkájáról. Nos, ne lepődjetek meg, ha az Úr munkája lelassul. Az Újszövetségben AZ IMAÖSSZEJÖVETEL VOLT AZ AZ ALKALOM, AHONNAN MINDEN MUNKA KIINDULT. Erről majd később még lesz sok mondanivalóm.

De térjünk most vissza a kezdethez! Semmi, ami Istentől van, nem kezdődik az emberrel. Amikor a szent sátort el kellett készíteni, először is, a minta a mennyből származott. Ez Jézus Krisztus kinyilatkoztatása volt. De akkor sem mondta az Úr: „Akkor most add át ezt a mintát az embereknek, és kezdjenek neki a munkának!” Azt olvassuk, hogy Isten Szelleme betöltött két férfit; és így készült el minden munka, hogy Isten Szelleme betöltötte ezt a két embert. Isten Szelleme felkente őket, ahogy le van írva, „mindenféle munkálatra”. Akár ilyen munkáról volt szó, akár olyanról, akár valami más jellegű munkáról a szent sátorral kapcsolatosan, minden a Szent Szellem által történt. Jézus maga sem kezdte el nagy munkáját, amíg fel nem kente a Szent Szellem. Azt olvassuk, „Felkente Őt Isten Szent Szellemmel.” És ha Jézusnak, aki a Szellemtől született, és jó, tökéletes életet élt harminc éves koráig, ha neki szüksége volt a felkenetésre Isten munkájához, nekünk is bizonnyal szükségünk van rá.

Különbség van aközött, hogy a Szent Szellemtől születtünk, és hogy felkent a Szent Szellem. Az, hogy a Szent Szellemtől születünk, azt jelenti, új életet nyerünk, Isten gyermekévé leszünk, belépünk Isten királyi uralmába. A felkenetés pedig Isten munkájához szükséges. Kenetre van szükségünk Isten munkájához. Ez a két férfi, Becalél és Oholiáb, fel lett kenve. Arról olvasunk, hogy betöltötte őket az Úr isteni szellemmel mindenféle munka elvégzésére (2Móz 31,1-6).

Ez a pusztai szent sátor, amikor elkészült, a Szent Szellem munkája volt. Ha áttérünk az előképről a valóságra, a pusztai szent sátorról az Úr Jézusra, AZ IGAZI SZENT SÁTORRA,  minden vele kapcsolatos részlet szintén a Szent Szellem munkája. És ha az Úr azt mondta Mózesnek: „Ügyelj, hogy arra a mintára készíttesd, amit a hegyen láttál”, most ugyanilyen nyomatékosan beszél Isten munkájáról: „Ügyelj, hogy mindent úgy tegyél, ahogy a Fiamtól láttad”. Minden részletnek Krisztus szerint kell megvalósulnia.

Láthatjuk, hogy Isten soha nem bízott semmit az ember elméjére. Tudatta, hogy sok mindenre lesz szükség: aranyra az aranytárgyakhoz, ezüstre az ezüstdolgokhoz, különböző színű és fajtájú szövetekre. Soha senki nem mondott ilyet: „Nos, ha van bármilyen alapanyagotok, csak hozzátok el, és majd felhasználjuk”. Egyetlen asszony sem jött el, mondván: „Van egy kis jó anyagom, használjátok fel a kárpithoz”. Becalél és Oholiáb azt mondta volna: „De hát ez nem a megfelelő szín; ez ezüst, nekünk pedig ehhez aranyra van szükségünk”. Senki sem tehette meg azt, hogy odamenjen, és így szóljon: „Nekem van valamim ehhez a munkához, és kész vagyok odaadni. Fogadjátok el, és használjátok fel!”.

Isten Szelleme azt kérdezte: „Ez Krisztustól van? Ebben Krisztus jut kifejezésre? Nem arról van szó, hogy te mit gondolsz Istennek erről a munkájáról. Nem a te ötleteidről vagy véleményedről van szó, nem arról, hogy te hogyan teszed a dolgokat a világban. Arról van szó, hogy a mennyből való-e Isten Szelleme által. Vártál-e Istenre, hogy tőle vehesd el?” Így volt ez mindig kezdetben. Így volt ez az APOSTOLOK CSELEKEDETEI kezdeteinél.

Nagyon sok kezdettel foglalkoztam ma délelőtt. Nem jutottam olyan messze, mint szerettem volna, de bízom benne, hogy többet láttok, mint amit el tudtam mondani. Mindaz, ami nem Krisztustól van, szertefoszlik. Ne tévedjetek. A kereszténységnek ez az egész struktúrája próbára lesz téve Krisztus mércéjén. Próbára lesz téve a kereszténység, hogy mennyire Isten Szent Szellemének a munkája Krisztus szerint. Az Úr azt mondja: „Még egyszer megrendítem nemcsak a földet, hanem az eget is”. Azok, amik megrendülhetnek, el fognak töröltetni, a rendíthetetlen dolgok pedig megmaradnak. És mi az, ami örökre megmarad? Nem a pusztai szent sátor, hanem Jézus Krisztus. Ami Krisztus, AZ, és csakis AZ marad meg.