„Hogy egyek legyenek, ahogy mi egyek vagyunk”

Írta T. Austin-Sparks

22. összejövetel - Főpapunk imája: Atyám, azt akarom, hogy egész családom ott legyen velem

(1964. február 18. du.)

Olvassuk: János 17

Van egy másik ima is az Újszövetségben, melyet Jézus a tanítványainak adott. Azt az imádságot általában az Úr imádságának nevezik. Biztosan emlékeztek arra az imára, hogy így kezdődik: „Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy.”, de az az ima nem az Úr imádsága volt. A tanítványoknak adta irányvonalként, hogy aszerint imádkozzanak; tévedés az Úr imádságának nevezni. Az Úr Jézus soha nem mondhatott ilyet az Atyának: „Bocsásd meg a mi vétkeinket.” Neki soha nem kellett bocsánatot kérnie; az bűnössé tette volna Őt. De Őbenne nem volt bűn. Az Úr igazi imádsága az, amit most olvastunk el. Igazából tehát a János 17 az Úr imádsága. Ebből nagyon sokat tanulhatunk arra nézve, hogyan kell imádkoznunk. Ezért végigmegyünk vele együtt ezen az imádságon.

Úgy vélem, legtöbben tudjátok, hogy ezt az imádságot az Úr Jézus főpapi imájának nevezik. Azt hiszem, ez megfelelő elnevezés, hiszen ebben az imában a régi főpapi szolgálat módját követi Jézus. Régen a főpap felkészült arra, hogy bemenjen a legszentebb helyre, és ott Istennel találkozzon. Az oltárról vette a vért, az oltárról vette a tüzet. Fogott egy füstölőt, beletette a tüzet, azután rászórta az édes illatszert a füstölőben levő tűzre, majd a külső udvarból bement a szent helyre, és a kárpiton keresztül a szentek szentjébe. Ott meglóbálta a füstölőjét a kegyelem trónusa előtt, miután a vért a kegyelem trónusára hintette, és akkor felszállt Istenhez az édes illatfelhő: valami, ami Isten számára elfogadható és kedves, Krisztus jóillata.

A János 17 helyéből adódóan láthatjuk, hogy Jézus még csak most kezdi el ezt a főpapi szolgálatot. A nagy áldozati oltárhoz készül menni – a keresztre. Arra készül, hogy saját vérét vigye a keresztről; arra készül, hogy az ítélet tüzét vigye a keresztről. És arra készül, hogy átmenjen a kárpiton. Tudjuk, hogy a kárpit az ő teste. Az ő teste tetőtől talpig meg fog hasadni, mint a szentek szentjének kárpitja. És miután megtöretett a teste, arra készül, hogy szellemben az Atya jelenlétébe lépjen. MOST SZELLEMBEN ÁTHATOL ABBA A MENNYEI SZENTEK SZENTJÉBE, AHOL ISTEN VAN. És ott, Isten jelenlétében hinti szét a bizonyságtétel vérét. Isten jelenlétében mutatja be a tökéletesen bevégzett munka édes jóillatát, ami nagyon kedves Isten előtt. És mindez össze van foglalva ebben az imában. Ahogy ez a Főpap, a mi Urunk Jézus, elindul a mennyei szentély felé, imádkozik – azokért az emberekért imádkozik, akiket Ő képvisel. Imádkozik a családért, akiket kívül hagy.

Láthatjuk, hogy ez családi ügy. Így kezdi imáját: „Atyám”, és így fejezi be: „a Te nevedet”. Ezek a meghatározói a családnak – az Atya és az Ő neve. Azután megfigyelhetjük, hogyan imádkozik a családért. Ahogy közeledik az Atyához, azt mondja mindenek előtt: „Én őértük odaszentelem magamat”, a helyükben „odaszentelem magamat”. Ha meg akarjuk ismerni a „megszentel(őd)és” fogalmát, ez ugyanaz, mint „szentté tenni”, ugyanaz a szó, mint „odaszentelni”. Annyit jelent, hogy valamit teljesen elkülönítünk Istennek. „Őértük teljesen odaszentelem vagy elkülönítem magamat Istennek.”

Fel kell ismernünk, hogy ez a hatékony ima elsődleges alapja. Ha ez képezi az Úr Jézus imájának az alapját, mennyivel inkább ez kell, hogy legyen a mi imánk alapja! Ha Ő azt mondta: „Őértük odaszentelek Istennek mindent, teljesen el vagyok különítve Istennek. Ami engem illet, én teljesen Istené vagyok.” Ez az Ő imádságának az alapja, és ez a mi imánknak is az alapja. Ha imádkozni jövünk, vagy valahányszor az Úrhoz megyünk imában, úgy gondolom, a Szent Szellem felteszi ezt a kérdést: „Visszatartasz valamit? Megtartasz valamit magadnak? Van valami személyes érdek benned? Vagy az Úré minden? Éppúgy igaz rád, mint ahogy Uradra nézve igaz volt, hogy minden az oltáron van? Csak egyetlen dolog motivál-e az életben, éspedig az, hogy teljesen az Úré legyél – mi magunk az Úréi legyünk, az otthonunk is, a munkánk, minden az életünkben az Úré legyen?” Erre gondolt az Úr Jézus, amikor azt mondta: „odaszentelem magamat”. Ez a lényegi alapja a hatékony imának. Az Úr Jézus azért mondta ezt, mert példát adott a családnak.

Három irány és szempont van ebben az imában, amelyre nézve azt akarta az Úr Jézus, hogy a család odaszentelt és elkülönített legyen. Először is az, amit ezalatt értett: „Odaszentelem magamat – Én magam. Elkülönítem magamat a saját akaratomtól – elszakadok a saját érdekemtől.” Tudjátok, az Úr Jézusnak egyaránt volt emberi és isteni természete, és egész földi élete során újra és újra felmerült ez a kérdés: El lehet-e érni a kísértéssel, hogy az emberi természet szerinti életet válassza az isteni helyett? Nem bűnös emberi természet volt, de emberi természet volt. Tudjátok, az ördög a kísértéseivel a pusztában csak egy dolgot akart elérni: hogy az emberi természet átlagos szintjére húzza le Őt. És a közvetlenül az alámerítését követő kísértéstől egészen a keresztig erről szólt a harc. A Gecsemáné-kertben erről szólt a harc: „Ne az én akaratom, hanem a Tied.” Az Övé nem bűnös akarat volt, de emberi akarat volt; és neki hatalma volt arra, hogy válasszon. Hatalmában állt nemet mondani, és amikor a kereszt következett, ez a döntés nagy harcot jelentett. Szörnyű csatát vívott a kertben; a között a két dolog között, amit így nevezett: „az én akaratom és a Te akaratod”.

Ha pedig ez igaz volt az Úr Jézusra, mennyivel inkább igaz ez ránk! Ha ez igaz volt Arra, Akinek nem volt bűnös akarata, mennyivel inkább igaz ez ránk, akiknek bűnös akaratunk van! Ő azt mondta: „Odaszentelem magamat. Elállok attól, ami Én vagyok emberi mivoltomban, és átállok Isten oldalára. Feladom a saját területemet az Istenéért.” Tudjátok, ez hozzátartozik az igazi imához. Soha nem jutunk el imában Istenhez, ha a saját természetes talajunkon állunk. Isten térfelére kell lépnünk, még akkor is, ha így szembekerülünk saját magunkkal és saját akaratunkkal. Ő tehát azt mondta: „Odaszentelem magamat, egész valómat odaadom a kereszt oltárára.” Így imádkozott az Úr Jézus, ahogy az Atya elé járult.

Felismeritek, mi a második, amit az odaszentelés jelentett? Hallgassátok, hogyan imádkozik a családért. „Nem a világból valók, mint ahogy én sem vagyok a világból való. Nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy őrizd meg őket.” Ő tudta, hogy a világ jelenti az egyik legnagyobb erőt az odaszenteléssel szemben. Micsoda nagy erőt képvisel ez a világ, amely arra akar rávenni minket, hogy tartsunk vissza valamit az Úrtól! Ebben az imádságban az Úr Jézus tökéletesen világossá teszi, hogy a világ Isten ellensége. A világ ellensége Isten népe szellemi életének. János, ugyanaz az ember, aki feljegyezte ezt az imát, később ezt írja: aki a világ barátja, az ellensége az Istennek. Tehát ez az odaszentelés szellemi elkülönülést jelent ettől a világtól, miközben benne maradunk. „Nem a világból valók, mint ahogy én sem vagyok a világból való.” Az odaszentelés tehát azt jelenti az Ő számára és a mi számunkra, hogy a világnak nincs helye a szívünkben. És ez szintén nagy alapelve az igazi imának. Úgy gondolom, sok ima azért fullad kudarcba és hiúsul meg, mert olyan sok minden van a világból az életünkben.

És végül a harmadik, amit az odaszentelésről mondott Jézus, a következő: „Kérem, hogy őrizd meg őket a gonosztól.” Ez a gonosz mindig nagyon közel van, mindig próbálja véghezvinni a maga gonosz munkáját, és mindig próbál bennünket rávenni vagy rászedni valami olyanra, ami tőle való. Mindig próbál kísérteni minket. Jézus azt mondja: „Kérem, Atyám, hogy őrizd meg őket a gonosztól.” Tudjátok, hogy amikor Pál apostol az Efézusi levelet írja, annak a nagyszerű levélnek az utolsó fejezete a gonosszal és a gonosz erőkkel folytatott harc világába visz minket. Azt mondja, hogy a harc imában zajlik. Lényegét tekintve azt mondja, hogy A LEGNAGYOBB HARC A GONOSZ ERŐIVEL AZ IMAHARC. Győzelmi pozícióba kell kerülnünk a gonosz felett ahhoz, hogy hatékonyan tudjunk imádkozni. Ez tehát az imádság alapja az Úr szerint.

Nagyon röviden mondtam el ezt. Sokkal többre lenne szükség, de ez még nem a teljes ima. Elmondja az Atyának óhaját erre a családra vonatkozóan, és két kérést fogalmaz meg az Atyának: „Akarom, hogy ahol én vagyok, ők is ott legyenek.” Ahova Ő megy, oda menjünk mi is. És Ő hova megy? Azt mondta: az Atyához megyek, és azt akarom, hogy az egész családom ott legyen velem. És ezért imádkoznia kell, mert különben nem lesznek ott. Az, hogy mi az Atyához jövünk, nagyon nagy mértékben a mi Főpapunk imájának köszönhető. Ez az Úr családjának egyik nagy öröksége.

Nem tudom, ti hogy vagytok ezzel, de én nagyon sokszor kiöntöm a szívemet imádságban az Úr előtt, és miután elmondtam mindazt, amit csak tudtam, még hozzá kell tennem ezt: „De, Uram, végső soron nem az én imám, hanem a Te Fiadé az, ami megtart.” Azt mondta az Úr Péternek: „Simon, Simon, íme, a Sátán kikért titeket, hogy megrostáljon, mint a búzát, de én könyörögtem érted.” És annyira hitt az imádságaiban, hogy azt mondta: „Ha majd megtérsz, erősítsd a testvéreidet!” (Lk 22,31-33). Péter, túl fogsz jutni ezen; ki fogsz jönni belőle. És így van ez velünk most. Ez a Főpap „mindenkor él, hogy közbenjárjon értünk” (Zsid 7,25 – Vida). Sokkal többet köszönhetünk értünk mondott imáinak, mint gondolnánk.

Ennek az esedezésnek a második fele így hangzik: „hogy lássák az én dicsőségemet”. Ez nagyon csodálatos. „Ők látták az Én megaláztatásomat. Láttak Engem az emberektől megvetve és elutasítva – és nekik maguknak is részük lesz ebben az elutasításban. Meg fogják ismerni valamelyest azt a megaláztatást, amit Én most ismerek meg. De Atyám, azt akarom, hogy meglássák az egésznek az eredményét. Azt akarom, hogy meglássák, mi lesz az elutasítottságból, megaláztatásból és szenvedésből a végén. Azt kérem, hogy láthassák meg a dicsőségemet, és amikor meglátják, ezt fogják mondani: »Megérte. Megérte a szenvedés és az elutasítottság«”.

Az Ő értünk itt elmondott imáinak dicső beteljesedése az lesz tehát, amikor meglátjuk az Ő dicsőségét. Ahogy az elején mondtam, mindez az imádkozás módjáról szól. Sok mindent kihagytam erről az imáról. Imádkozott az Úr a családért,hogy mindnyájan egyek legyenek. És biztos, hogy ez olyasmi, amiért kell imádkozni; talán ma még inkább szükséges, mint a történelem során bármikor, hogy imádkozzunk az Úr népéért, hogy mindnyájan egyek legyenek. Nos, ezzel a rövid gondolattal búcsúzom. Kövessük a mi Főpapunkat egészen az Atya jelenlétéig, úgy imádkozva, ahogy Ő imádkozott.

„Hogy mindnyájan egyek legyenek úgy, ahogyan Te, Atyám, énbennem, és én tebenned, hogy ők is bennünk legyenek, hogy elhiggye a világ, hogy te küldtél el engem. Én azt a dicsőséget, amelyet nekem adtál, nekik adtam, hogy egyek legyenek, ahogy mi egyek vagyunk” (Jn 17,21-22).

Folytatás a 2. kötetben.