„Hogy egyek legyenek, ahogy mi egyek vagyunk”

Írta T. Austin-Sparks

21. összejövetel - Valódi imádat az, ha megtörten vagyunk az Úr előtt

(1964. február 16. du.)

Szeretnék röviden ismét az Úr asztaláról beszélni. Három igeszakaszt olvasnék fel.

„Mert én az Úrtól vettem, amit át is adtam néktek, hogy az Úr Jézus azon az éjszakán, amelyen elárultatott, vette a kenyeret, és hálát adva megtörte, és ezt mondotta: »Vegyétek, egyétek, ez az én testem, amely tiérettetek megtöretik, ezt cselekedjétek az én emlékezetemre«. Hasonlóképpen vette a poharat is, miután vacsoráltak, és ezt mondta: »E pohár amaz új szövetség az én vérem által, ezt cselekedjétek, valamennyiszer isszátok az én emlékezetemre«” (1Kor 11,23-25).

„Azt, aki nem ismert bűnt, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk őbenne” (2Kor 5,21).

„A Krisztus vére, aki örökkévaló Szellem által önmagát áldozta fel ártatlanul az Istennek, mennyivel inkább megtisztítja lelkiismeretünket a holt cselekedetektől, hogy szolgáljunk az élő Istennek” (Zsid 9,14).

AZT, AKI BŰNT NEM ISMERT, BŰNNÉ TETTE. Ártatlanul áldozta fel magát Istennek. Két kijelentés van előttünk, amelyek, úgy tűnik, pont ellentétesek egymással. Mindkettő ugyanakkorra vonatkozik, azaz mindkettő az Úr Jézus keresztjére utal. Az egyik állítás szerint az, aki bűnt nem ismert, bűnné lett. A másik állítás az, hogy ártatlanul áldozta fel magát Istennek. Ellentmondásnak tűnik, de nem az; egyszerűen két különböző oldala ugyanannak. Vagyis Krisztus kereszten végzett művének a két oldala. Az egyik az, ami Ő volt Önmagában, vagyis a hibátlan bárány, aki nem ismert bűnt. Ez volt Ő Önmagában. Teljes bűntelenség, a bűn egyetlen foltja nélkül.

A másik az, amivé lett miértünk. Bűnné lett, noha nem ismert bűnt. Van egy ószövetségi előképe az Úr Jézus eme kettős munkájának, a 3Mózes 16-ban találjuk meg. Ez a két kecskebak bemutatása. Ezt a két kecskebakot a papok vitték az Úr elé. Mindkettő folt és hiba nélküli volt. Az egyiket égőáldozatként mutatták be Istennek az oltáron, ez volt az Istennek bemutatott hibátlan állat. De ott volt a másik kecskebak is. Az is hibátlan volt. A pap azonban rátette a kezét annak a fejére, és megvallotta a nép bűneit felette, és jelképesen átvitte az egész nép bűnét arra a kecskebakra. Azután fogta a pap az állatot, és kivezette a táboron kívülre, messzire Isten jelenlététől, túl Isten népének a legtávolabbi határain is, ki a pusztába. Az egész nép követte a szemével, ahogy a pap elvezette a kecskebakot. Egészen addig néztek utána, míg el nem tűnt a szemük elől. Akkor a pap elengedte, elűzte a pusztába. Majd pedig nélküle tért vissza Isten jelenlétébe. Ez az ószövetségi illusztrációja az említett dolognak.

Egyfelől Jézus bűn nélküli áldozat volt, Isten számára elfogadható. Másfelől bűnné lett értünk, és messzire el kellett mennie Isten jelenlétéből. Abban a pillanatban így kiáltott fel: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” Ha az a bűnbak tudott volna beszélni ott kint a pusztában, csak két szót mondott volna; azt kiáltotta volna: „Elhagyatott vagyok!” „Elvetettek: kivezettek, messzire Isten és ember jelenlététől. Az emberek megvetettek és elutasítottak.” Ez a másik oldala az Úr Jézus kereszten elvégzett művének és személyének.

Csak egyvalamiről fogok beszélni ezzel kapcsolatosan. Amikor Jézus a páska éjjelén asztalhoz ült tanítványaival, vett egy kenyeret, és megtörte. Darabokra törte, és azt mondta: „Ez az én testem, amely tiérettetek megtöretik.” Azután vette a poharat, és Máté beszámol arról, hogy ezt mondta: „E pohár az én vérem, a szövetség vére, amely sokakért kiontatik.” A testem megtöretett, vérem kiontatott. Mit jelent ez? Most még csak erről az oldalról beszélek. Jézus odaállt a mi megtört emberi mivoltunk helyére. A bűn töri meg az emberi mivoltunkat. Darabokra szaggatja emberi természetünket. A bűn széttördel minket. Ez történt kezdetben.

Miután a Sátán elvégezte a munkáját, és Ádám engedett a kísértésnek, Ádám emberi természete már nem volt teljes. Emberi mivoltában megtört lett. Azelőtt teljes volt, egységes. De az után a hitetlenkedő engedetlenség után az emberi természet szétszakadt, egyszerűen darabokra tört. És ilyennek látja Isten ma az emberiséget. Amikor Jézus megtöretett, a mi megtört emberi mivoltunk helyére állt oda. Azt mondta: „Az egész emberi fajt képviselem megtört állapotában. A világ emberiségének megtörtségét veszem fel. Az én életem már nem bennem van, hanem kiontatott halálra.” Ez a bűn hatása és a Sátán munkája. És azon a napon ott, a kereszten, egyfelől ezt értette Jézus azalatt, hogy „az én testem megtöretett, az én vérem kiontatott. Minden ember állapotát képviselem, ami már nem egész, már nem teljes.”

Ha az Úr asztalához jövünk, mindig meg kell emlékeznünk erről. Mindig jusson eszünkbe, amikor a megtört kenyeret és a poharat vesszük, hogy elismerjük és megvalljuk Isten előtt, hogy önmagunkban összetörtek vagyunk. Nincs bennünk semmi egész. A bűn tönkretette a teljességünket. Összetörtek vagyunk Isten szemében. Ezt fejezzük ki, amikor a kenyeret és a poharat vesszük. Elismerjük, hogy Isten előtt önmagunkban megtört emberek vagyunk. Nem állhatunk úgy Isten elé, mint valami egész, teljes és tökéletes. Ő bűnné lett értünk; összetört, úgy, ahogy mi is. Odaállt tönkrement és szétzilált emberségünk helyére – és Istennek el kellett fordítania az arcát. Ugyanúgy, ahogy az a bűnbak is teljes elhagyatottságot élt át a pusztában, ahol senki nem sajnálta, egy vigasztaló szót sem kapott, nem volt segítő kéz, egyedül volt, messze Isten és ember lakhelyétől. Ez az, ahová az Úr Jézus elment helyettünk, elhordozva az összetört emberségünket sújtó isteni ítéletet; mielőtt igazzá válhatott ránk nézve a másik oldal – az a másik oldal, hogy teljessé leszünk Őbenne. Összetört állapotunk teljesen helyreáll Krisztusban; mi, akik távol voltunk, most közel kerültünk. Most a Jézus Krisztusba vetett hit által úgy állhatunk Isten elé, mint akik egésszé lettünk. De mielőtt ide eljutnánk, és Isten előtt megállhatnánk, fel kell ismernünk, hogy természet szerint mi összetörtek vagyunk.

Látjátok, hogyan olvad össze ez a kettő az Újszövetségben? Nézzük csak a nagy Pál apostolt: mielőtt találkozott volna az Úr Jézussal, azt gondolta, ő teljesen egész és teljes valaki. Úgy gondolta, megállhat Isten jelenlétében. Azt gondolta, vele nincs semmi baj, nála minden rendben van. A tarzuszi Saul nem ismerte az összetöretést. Amikor azonban találkozott az Úr Jézussal, az megváltoztatta a helyzetet. Az első, amit felismert, hogy nem állhat meg Isten jelenlétében; Isten előtt összetört emberré lett. Semmi egész nincs benne. Ez volt a történet egyik fele; és úgy élte le az életét, hogy mindvégig szem előtt tartotta ezt. Mennyi mindent mondott saját gyengeségére vonatkozóan! Azt mondta, hogy „erőtlen vagyok, de dicsekszem az erőtlenségemben”. „Részese lettem az Úr Jézus megtöretésének. Részesedtem az Ő megtört testéből. Önmagamban értéktelen vagyok, olyan vagyok, mint egy összetört edény.” Másfelől viszont mennyire megáldotta az Úr ezt az embert, mennyire vele volt! Igen, most már elfogadta őt Isten. Most megállhatott egyenesen az Úr előtt. Ez a két oldal.

Ha azt szeretnénk, hogy rendben legyen a kapcsolatunk az Úrral, ha valóban kedvesek akarunk lenni Isten előtt, ha a kereszt életet adó oldalát meg akarjuk ismerni, be akarunk jutni Isten jelenlétébe, és felajánlani imádatunkat az Úrnak, mindenek előtt nagyon is tudatában kell lennünk összetört állapotunknak. Isten csak összetört férfiakat és nőket használ igazán; olyanokat, akik felismerték, hogy önmagukban nagyon szánalmas teremtmények. Bennük az igazi megtöretés szelleme van. Az ilyenekre vonatkozik az Úrnak ez a csodálatos Igéje: „Mert én arra tekintek, aki nyomorult és megtört szívű [szellemű]” (Ézs 66,2; Zsolt 51,19).

Láthatjátok, hogy mindezeknek Isten szolgálatához van köze. Mózes harmadik könyvében Isten szolgálatáról van szó; az egész az Istennek bemutatott szolgálatról szól. És ez a következőt jelenti: Mielőtt részünk lehetne az Úr áldásában, az Úrnak meg kell elégíttetnie. Először az Úrnak kell megkapnia azt, ami neki jár, hogy Ő adhasson utána. Ez a megtörtség a mi áldozatunk az Úrnak. Igazi imádat az, ha összetörünk az Úr előtt. A megtört és bűnbánó szellem az igazi imádat szelleme. Ez az elfogadható szolgálat; ez a valódi szolgálat Isten iránt. És ha Isten megelégíttetett, akkor elnyerhetjük az áldását. A büszke, önelégült ember, aki a saját erejével áll elő, nem örökli az áldást; ő nem az, akit az Úr használni fog. Nem az ilyen ember tudja igazán szolgálni az Urat, hanem az, aki fel sem meri emelni a szemét az égre, hanem lehajtott fejjel mondja: „Isten, légy irgalmas nekem, bűnösnek” (Lk 18,11-13). Ez az ember megigazulva megy haza. Az ilyen embert elismeri és megáldja az Úr. Gondolni fogtok mindig erre, amikor az Úr asztalához járultok? Amikor megtörjük a kenyeret, a szívünkben azt mondjuk: „Ez az én összetöretésem. Az Úr értem töretett meg. Az én helyemben töretett meg. Önmagamban megtört vagyok Isten előtt. Ő azért töretett meg, hogy minket egésszé tegyen.”

Amikor tehát a megtört kenyeret vesszük, bizonyságot teszünk összetört állapotunkról és elismerjük azt Isten előtt. De nemcsak az Úr asztalánál; az Úr asztala az egész életünk középpontja. Egész életünk az Úrra irányul. Az Úr asztala jelentőséggel kell, hogy bírjon minden nap minden órájában, és a következőt kell jelentenie: Önmagamban szegény és megtört vagyok Isten előtt; és csak azért lehetek Isten jelenlétében, mert Jézus egésszé tesz engem. „Ez az én testem, amely tiérettetek megtöretik.”