„Hogy egyek legyenek, ahogy mi egyek vagyunk”

Írta T. Austin-Sparks

5. összejövetel - „Szellemben és igazságban imádják”

(1964. február 5. de.)

Azt hiszem, tisztában vagytok vele, hogy ezeken a délelőtti összejöveteleken nem akarok előadásokat tartani. Csak arra törekszem, hogy elvezesselek benneteket Isten munkájának alapelveihez, ezért a legtöbb alkalommal nagyon kevésről lesz szó. Lehet, hogy kemény munka lesz visszavezetni minket az Úr Jézushoz. Az apostolok távozása után nem sokkal kezdtek beszivárogni a kereszténységbe azok a dolgok, amelyeket ma mind jól ismerünk.  A Jézus Krisztusba vetett hit általi bemerítkezés helyét a csecsemőkeresztség vette át, és ez igen hamar elterjedt azután, hogy János apostol az Úrhoz távozott.

Majd a kereszténység egyházi rendszerré szerveződött püspökökkel és érsekekkel, ami végül a pápasághoz vezetett. A későbbi kereszténység miseruhái és liturgiái is éppen ezidőtájt jelentek meg. A tekintélyt képviselő emberek nem azért kerültek oda, mert szellemi emberek voltak, hanem más okok miatt – és ez a tendencia már az apostolok szolgálatának befejezése előtt kezdett megmutatkozni. Nagyon fontos számunkra, hogy erre felfigyeljünk, mert olyan kereszténységet örököltünk, amely nem hű a kezdetekhez.

Most nézzük meg, amelyik Pál apostol utolsó levele lehetett, vagyis a Timóteushoz írt 2. levelet. Persze, van ebben a levélben sok olyasmi, amit mindannyian nagyon szeretünk. Szeretjük a 2Tim 2,15-öt: „Serényen igyekezz arra, hogy kipróbáltan állhass egykor az Isten elé, olyan munkás gyanánt, akinek nem kell szégyent vallania, aki helyesen hasogatja az igazság beszédét” (Csia). De nem mindig ismerjük fel, hogy ezek a szavak helyreigazító jellegűek; hogy ezek talán az eredeti állapotot szeretnék visszahozni. Persze, nagyon szeretjük: „Te azért, fiam, erősödjél meg (…) mint Jézus Krisztus jó katonája.” Azonban nem mindig ismerjük fel, hogy ez együtt jár a következővel: „Harcold meg a hit nemes harcát” (1Tim 6,12). Jézus Krisztus katonájának a harca a hit tisztaságáért való harc. Vagyis a kereszténység tisztaságáért, amilyen az a kezdetben volt. Ennek az igazságnak a fényében kell olvasnunk a 2Timóteust, mely azért íródott, mert Isten házában némelyek nem megfelelően viselkedtek. Pál azt mondja, azért írta ezt a levelet, hogy az emberek megtudják, hogyan viseljék magukat Isten házában. Helytelen magaviselet volt jelen ugyanis Isten házában. És tudjátok, Timóteus valószínűleg elöljáró volt az efézusi gyülekezetben. Szörnyű volt ezt mondani Efézusnak – gondoljunk csak mindarra, amit Efézusról tudunk. És ezek után Pál azt mondja, hogy még Efézusban is vannak olyanok, akik nem megfelelően viselik magukat Isten házában.

Később kitérünk néhány dologra, melyet helyre kellett igazítani. Most azonban azt emelem ki, hogy már ilyen hamar kezdtek eltávolodni bizonyos dolgok az eredeti helyzettől. Az Újszövetség utolsó levelei a János apostoléi voltak. Minden levelét és az evangéliumát is valószínűleg azután írta, hogy már az összes többi apostol az Úrhoz ment. Úgy gondolom, mindannyian szeretjük János leveleit, és, úgy gondolom, János evangéliumát is talán jobban szeretjük, mint a többit. De valóban észrevettétek János leveleinek sajátosságát? Ezekkel a szavakkal kezdi első levelét: „Ami kezdettől fogva volt.” Ez visszaviszi őket egészen a kezdethez. És azután a levelek a tanbeli és a jellembeli helyreigazításról szólnak. Hiszen távolodnak az eredeti tanítástól, és távolodnak az eredeti életviteli normáktól. Mármost, figyeljük meg újból, hogy János valószínűleg az efézusiaknak írta a levelét. Azután, ahogy a Jelenések könyvéhez érünk, az Úr Efézussal kezdi. És azt mondja Efézusnak: „Az első szeretetedet elhagytad” – azaz eltávolodtál az eredeti állapotodtól. Azt hiszem, eleget mondtam már annak bizonyítására, hogy az újszövetségi iratok végére egyrészt bizonyos dolgok kezdtek eltávolodni eredeti állapotuktól, másrészt az apostoloknak az volt a törekvésük, hogy a hívőket visszasegítsék a korábbi állapotukba.

Sokáig gondolkodtam azon, miért annyira az újszövetségi idők vége felé keletkeztek az evangéliumok. Ahogy most a kezünkben tartjuk, Máté, Márk, Lukács és János evangéliumával kezdődik az Újszövetség – és mivel ez így van, könnyen az a benyomásunk támad, hogy ezek voltak a legkorábbi iratok. Szeretnélek kiigazítani benneteket, ha így vélekednétek. Ez a négy evangélium ugyanis később íródott, mint sok levél. Régebben sokat gondolkoztam azon, vajon ez miért van így. Miért kellett az evangéliumok íróinak egészen az Úr Jézus földi életéig visszamenniük, miután mindazok a csodálatos kijelentések adattak? Megkapták a feltámadt, felvitetett mennyei Úrról a csodálatos kinyilatkoztatást. Megkapták a csodálatos kijelentést a gyülekezetről, amely az Ő teste. Eljutottak oda, hogy megláttak valamit Isten örök végzéséből. És amikor mindezt megkapták, visszamentek egészen az Ő harmincéves korába a földön. Sokáig töprengtem azon, vajon miért volt ez így. Olyannak tűnik ez nekem, mintha a mennyből a földre jönnénk, mintha az örökkévalóságból visszajönnénk az időbe. Ezt nem értettem. Ezért a leveleket vettem elő, és éveken át teljesen a levelekkel voltam elfoglalva. Nagyon lekötöttek Istennek ezek az örök végzései. Nagyon érdekelt Krisztus szellemi teste, a gyülekezet; és szinte teljesen az Újszövetség késői írásaiban éltem. Ugyanakkor tény az, hogy ezek az emberek később írták azokat az evangéliumokat, mint sokat a levelek közül. Mármost, ott volt ugye bennem ez a kérdés, és sokáig nem találtam rá a választ. Nem értettem, miért olyan későn íródtak az evangéliumok. És, noha későbbiek voltak, mint némelyik levél, a Szent Szellem az evangéliumokat az Újszövetség első könyveivé tette.

Íme, egy szellemi törvény a számunkra. A Szent Szellem nem mindig törődik az időrendiséggel. Az időrendiség egy dolog, a szellemi rend megint más. Értitek ezt? A Szent Szellem mindig a szellemi renddel törődik. Nos, megvolt a kérdésem, amit végül a saját tapasztalatom válaszolt meg. Később a Szent Szellem visszavezetett egyenesen az evangéliumokhoz.

Most szeretnék közbevetni valami mást, és ez nagyon fontos. Szóval, amikor elkezdtem olvasni a Bibliát, és különösen az Újszövetséget, azt tettem, amit a legtöbben szoktak. Úgy olvastam a négy evangéliumot, mint Jézus földi életének, munkájának és tanításának történetét. Nagyon érdekes történet ez arról, hogyan született Jézus kisbabaként Betlehem városában, hogyan volt a pásztorokkal, bölcsekkel és a csillaggal meg a többivel. Ez mind nagyon érdekes. És azután, hogyan nőtt fel egy ács műhelyében Názáret városában. Azután hogyan vitték fel tizenkét évesen a jeruzsálemi templomba. Azután hogyan ment a Jordánhoz, hogy Bemerítő János alámerítse. És szertejárt az országban, gyógyítva a betegeket, és segítve az emberek bajain. Milyen nagy tömegek követték Őt mindenhová a segítség miatt, amit nyújtani tudott, általában fizikai téren. Azután hogyan lettek féltékenyek a vezetők ezek miatt, és tanácskoztak arról, hogy megölik Őt. Csodálatos történet ez arról, hogyan ítélték el és feszítették keresztre, azután hogyan támadt fel a harmadik napon. Mindez csodálatos történetet alkot, és persze, hogy így olvastam az evangéliumokat.

Úgy vettem ezeket mint alapműveket, az Úr Jézus földi életéről szóló könyveket – nagyon érdekes könyvek, és ez minden, amit jelentettek számomra. És azt gondoltam, hogy amikor Jézus meghal és feltámad, az az evangélium vége. Utána jönnek a Cselekedetek, és most meg a levelekben élünk! De arra jöttem rá, hogy ez az egész téves. Mindenki tudja így olvasni az evangéliumokat. Úgy gondolom, minden megtéretlen embert érdekelne Jézus földi életének az olvasása, de elkerülte a figyelmünket, hogy senki sem értheti meg igazán az evangéliumokat, amíg el nem jutott a Cselekedetek könyve megtapasztalására – ez pedig a pünkösd élménye. Láthatjuk, hogy még maguk a tanítványok sem értették azt pünkösd előtt. Nem értették meg Jézus cselekedeteit és tanításait, amikor a földön járt – egészen pünkösdig. Egy egész órán keresztül tudnék erről beszélni. Úgy kísérték végig Jézus földi életét, hogy az ég be volt zárva. Ez volt az Úr Jézus nehézsége velük. Azt mondta: „Olyan régóta veletek vagyok, és mégsem ismert[etek] meg engem?” És mindvégig az volt a nehézsége velük, hogy egyszerűen nem értették meg, miről beszél.

És ez a szellemi vakság okozta, hogy mindnyájan megbotránkoztak, ahelyett hogy meglátták volna az Ő keresztre feszítésében az egész Ószövetség beteljesedését. A halálával kapcsolatosan mindig elmagyarázta nekik, hogy az Írásoknak be kell teljesedniük. Amikor pedig elérkezett, ezt mondta: „Ez pontosan az, amit mindig is próbáltam nektek elmondani.” Ők viszont nem látták ezt, ezért botránkoztak meg Benne. Mindannyian elhagyták Őt; és megtudjuk, milyen helyzetben voltak, ha megnézzük azt a két embert, akik Emmausba tartottak. Elmondták neki, hogy azt remélték, Ő fogja megváltani Izraelt. Minden reményük odalett; a hitük hiábavaló volt. Láthatjuk, milyen vakok voltak; nem láttak addig, amíg az Úr meg nem nyitotta a szemüket. Nos, arra szeretnék rámutatni, hogy senki sem értheti meg igazán az evangéliumokat, amíg meg nem kapja a Szent Szellemet, és nem lesz valódi, mély megtapasztalása arról, hogy Krisztussal együtt meghalt, Krisztussal együtt eltemettetett és Krisztussal együtt feltámadt. Ugyanis ez a megtapasztalás, nem az erről szóló tanítás, hanem ez a megtapasztalás hozza el a megnyílt mennyet. Amikor megtapasztaltam a Krisztussal az Ő feltámadásában való egyesülést, és a Szent Szellemben való új életet, a Szent Szellem elkezdett visszavezetni az evangéliumokhoz, és elkezdte megmutatni nekem az evangéliumok igazi jelentőségét. Az evangéliumok új módon váltak élővé. Ez pedig mindannak az előkészítése volt, amit mondani fogunk.

Most jutottunk el ugyanis ahhoz a kiigazításhoz, amit szellemi életünk megkíván, és visszamegyünk a kezdethez. János evangéliuma negyedik fejezetével kezdjük. Mint tudjátok, ez a fejezet arról szól, amikor Jézus beszélgetett a samáriai asszonnyal. A beszélgetés egy pontjánál az asszony azokkal a szavakkal szólt hozzá, amelyeket a 19. versben találunk. Az egész fejezet lényegi része ez a 19-24. vers. Az asszony ezt mondja neki: „Uram, látom, hogy próféta vagy. A mi atyáink ezen a hegyen imádták Istent; ti pedig azt mondjátok, hogy Jeruzsálem az a hely, ahol imádni kell Istent.” Jézus ezt mondta neki: „Asszony, hidd el nekem, eljön az az óra, amikor sem nem ezen a hegyen, sem nem Jeruzsálemben imádjátok az Atyát. Ti azt imádjátok, amit nem ismertek; mi tudjuk, kit imádunk: mert az üdvösség a zsidók közül támad. De eljön az az óra, és az most van, amikor az igazi imádók szellemben és igazságban imádják az Atyát; mert az Atya ilyeneket keres imádóiul. Isten Szellem; és imádói szellemben és igazságban kell hogy imádják őt.” Lapozzunk az ötödik fejezethez, a huszonötödik vershez: „Bizony, bizony, mondom nektek, eljön az az óra, és az most van, amikor a halottak hallják az Isten Fiának hangját; és akik hallják, élni fognak.” Nem tudom, észrevettétek-e, milyen hatalmas üzenet rejlik ezekben a szavakban. Mindenekelőtt teljes fordulatot jeleznek az üdvtörténeti rendtartásban. Eddig Jeruzsálem és Samária volt a meghatározó; vagyis a jeruzsálemi templom és a samáriai templom. Ezek a templomok jelképezték a dolgok teljes történelmi rendjét. Minden a samáriai vagy a jeruzsálemi különleges helyszín körül forgott attól függően, hogy samaritánusról vagy zsidóról volt szó. Ha zsidóról, akkor Jeruzsálem volt mindennek a középpontja. Isten az ottani templomban volt megtalálható, és sehol másutt. A jeruzsálemi templom istentiszteleti rendje volt a minden, és ez sem volt sehol máshol. A papok, az áldozatok, az oltár és minden – tehát ez a templom volt mindennek a középpontja.

Így volt ez a samaritánus számára a samáriai templommal. Jézus meg most ezt a hatalmas kijelentést teszi: Eljön az óra, és az most van, amikor sem nem Jeruzsálemben, sem nem Samáriában, sem nem ezen a különleges helyen, sem nem azon. Nem lesz olyan, hogy mindennek a középpontja egy különleges hely, és minden csak ott történik. Istent pedig nem csak egy bizonyos formában lehet imádni. Sem egyik, sem másik nem lesz! Ez egy csapásra törli az egész rendtartást. Ez óriási dolog. Tegyük fel, valaki megkérne minket, hogy egy táblára írjuk fel, miről szól a kereszténység, és mi az egész táblát teleírnánk tanításokkal meg gyakorlati dolgokkal, hogy mit hogyan kell tenni. És azt mondanánk, hogy ezt jelenti a kereszténység. Valaki meg odajönne egy nedves szivaccsal, letörölné az egészet, és azt mondaná: „Ez badarság; egyáltalán nem erről szól az egész.” Mit kezdenénk vele? Keresztre feszítenénk. Pedig Jézus pontosan ezt tette – egyetlen mozdulattal letörölte az egész rendtartást. Azután valami mást adott helyette. Mit adott helyette? Isten Szellem – akik Őt imádják, szellemben és igazságban kell, hogy imádják.

A dolgoknak az a régi rendje lehet nagyon valóságos számunkra, de lehet, hogy nem az „igazság”. Lehet, hogy csupán szimbólumoknak és előképeknek a rendszere, az pedig nem az igazság. Teljesen lefoglalhat bennünket az, ami a felszínen van és ami látható, amit a testi füleinkkel hallunk, amit testi szemeinkkel látunk, és közben egyáltalán nem értjük, hogy valójában mit jelent. Pedig a dolog jelentése az igazság, és nem a dolog maga. A zsidók számára mindenek középpontjában a körülmetélkedés szertartása állt. Ez volt annak a jele, hogy valaki zsidó, méghozzá igazi zsidó. Senki nem lehetett igazi zsidó, ha nem metélkedett körül. Pál apostol meg ezt mondja: a körülmetélkedés semmi, a körülmetéletlenség is semmi. Figyeljétek csak, egy zsidó mondja ezt! Nem meglepő, hogy megpróbálták megölni. A lényeg tehát nem ez – és kedves barátaim, a kereszténységben a bemerítkezés veszi át a körülmetélkedés szerepét; de a bemerítkezés is önmagában semmi. Etiópiában a kopt keresztények minden évben alámerítkeznek. Ha akarjuk, akár naponta bemerítkezhetünk; minden nap minden órájában bemerítkezhetünk, és nem változik meg semmi. Ha az Úr asztalához járulunk minden héten, az sem változtat meg semmit. Felvehetjük a kereszténység minden külsőségét úgy, hogy közben igazából nem tudunk róla semmit. Erre fogunk rátérni délelőtti tanulmányozásaink során.

Amikor Jézus így szólt: „Hidd el nekem, eljön az az óra, és az most van, amikor az igazi imádói szellemben és igazságban imádják az Atyát”; ennek nem kell Jeruzsálemhez vagy Samáriához vagy Antiókhiához kötődnie, vagy bármilyen más helyhez. „Ahol ketten vagy hárman egybegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.” A Jn 3,16 az üdvösségünkre vonatkozó egyetemes Ige. „Mindaz, aki hisz őbenne” – ez mindenkit magába foglal, ez mindenkinek szóló hívás az üdvösségre. A Mt 18,20 pedig a dolgoknak egy másik oldala; ott a gyülekezethez érkezünk. És van egy másik egyetemes Ige is a gyülekezet számára. Sem nem ezen a helyen, sem nem azon a helyen; nem ezen a területen, nem is azon a területen. Ez nem a gyülekezet területe; ez Krisztus területe! Ahol ketten vagy hárman egybegyűlnek az Én nevemben, szellemben és igazságban imádva. A rendtartás megváltozott. Ez a legelső kiigazítás, amire ma szükség van. A kereszténység jelentős részben törvényeskedő rendszerré vált. „Itt kell csinálni, itt kell lenni!” „Így kell csinálni, különben ez nem gyülekezet!” Az Úr Jézus ezt a kezdetnél eltörölte. Csak később szivárgott be az ilyesmi. Azt mondja, az egyetlen szükséges alap ez: „szellemben és igazságban Énbennem”. Krisztus vette át a helyét mindenféle rendszernek. KRISZTUS AZ EGYETLEN RENDSZER. De meg kell ismernünk, meg kell tanulnunk Krisztust. 

Ennyi fért bele ma délelőttre.