„Hogy egyek legyenek, ahogy mi egyek vagyunk”

Írta T. Austin-Sparks

11. összejövetel - Az Úr jelenléte: „Velünk van az Úr”

(1964. február 8. de.)

Olvassuk: 2Móz 25,8; Jn 1,14

„Készítsenek nekem szentélyt, hogy köztük lakjam.”

„Az Ige testté lett, közöttünk lakott, (és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét,) telve kegyelemmel és igazsággal.”

A mai délelőttöt Istennek ezzel a nagy vágyával folytatjuk, hogy az emberek között lakjon. A személyes életünkben, az Isten népeként folytatott életközösségünkben, az Úr minden munkájában A LEGFONTOSABB DOLOG AZ ÚR JELENLÉTE. Semmi sincs olyan fontos, mint az Úr jelenléte. Úgy hiszem, felismertük ezt, mert nagyon sokat imádkozunk érte. Mindennap imádkozunk azért, hogy az Úr legyen velünk. Ha összejövünk alkalmainkon, imádkozunk, hogy az Úr legyen velünk. Ha az Úr munkájának bármelyik területére készülünk, imádkozunk, hogy az Úr legyen velünk. De nagyon ritkán ismerjük fel, hogy semmilyen mennyiségű ima nem biztosíthatja az Úr jelenlétét; imádkozhatunk egész nap és egész éjjel, és sok imaéjszakát tarthatunk az Úr jelenlétéért, és azt gondolhatjuk, hogy mivel olyan sokat imádkozunk az Úr jelenlétéért, ez garantálni fogja, hogy Ő jelen is lesz. Ez azonban nemcsak azon múlik, mennyit imádkozunk érte. Az Úr jelenléte azon múlik, hogy az Úrhoz illőek-e a dolgok. Imádkozhatunk az Úr jelenlétéért, de mivel a dolgok teljesen rosszak, az Úr nem lesz jelen.

Nem, az egész azon múlik, hogy az Úr jelenlétéhez méltóak-e a dolgok. Bizonyos értelemben az Úr nincs az emberekkel. Az Úr csak a Fiával van. És attól függ, hogy az Úr jelen lesz-e, hogy mennyire Krisztus szerint valók a dolgok. Amikor az Úr Jézus azt mondja: „ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük”, ez nem azt jelenti, hogy ahol csak néhány ember összejön, és kijelenti, hogy „Jézus nevében vagyunk itt”. Ezt bárki mondhatja. Minden keresztény vallás ezt mondja. Jézus így szólt:, „ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben”. A JÉZUS NEVE MINDAZT JELENTI, AMI JÉZUS ÖNMAGÁBAN. A név magában foglalja mindazt, ami Ő; mindazt, ami Ő az Atya számára; és mindazt, ami Ő az Atyától a mi számunkra. Ezt jelenti tehát az, hogy Jézus nevében. Ez azt jelenti, hogy abban vagyunk, ami Krisztus.

Ez visszavisz minket Isten jelenlétének kérdéséhez, mint a szent sátornál régen. Láttuk tegnap, hogy Isten Szelleme ragadta meg Becalélt és Oholiábot, hogy megvalósíthassák azt a mintát, amit Isten mutatott Mózesnek. Nos, láthatjátok, hogy három dolog van előttünk. Ott van az a minta, amit Isten megmutatott. Azután ott vannak az emberek, akiknek a munkát el kell végezniük. A minta és az emberek között pedig ott van a Szent Szellem. A Szent Szellem tartja kézben a mintát; és a Szent Szellem tartja kézben az embereket. És a Szent Szellem készteti az embereket arra, hogy megvalósítsák a mintát a legapróbb részletekig. Mindent a megadott minta szerint.

Látjátok, hogy miért veszi el az embereket a Szent Szellem a természetes talajról, és helyezi őket szellemi talajra? Hogy ne a természetes értelmük szerint vagy természetes erejükkel végezzék az emberek Isten munkáját, hanem a Szent Szellem bölcsességével és erejével végezzék Isten munkáját. Talán az egyik dolog, aminek a megtanulása a legtovább tart Isten munkájában, hogy Isten semmit nem bíz az ember saját ítélőképességére. Kíváncsi volnék, hogy közülünk hányan tanulták meg igazán ezt a leckét.

Tudjátok, néhányunknak az volt az elgondolása kezdetben, hogy az Úr munkájára kaptunk elhívást. Nos, az elgondolás egészen helyénvaló lehetett. Azután megvolt az elgondolásunk arra vonatkozóan, hogy mi az Úr munkája. Buzgón neki is láttunk. Teljes elménkből és minden erőnkből végeztük Istennek ezt a munkáját. Megszerveztük a munkát; megszerveztük az embereket is, és kijelöltük ezt erre a munkára, azt arra a munkára. Olyanok voltunk, mint egy nagy vállalat vezérigazgatója. Azután éveken át nagyon kevés, illetve nem igazán szellemi gyümölcse volt az egésznek. A gyümölcse szellemileg nagyon kicsi lett. Lehet, hogy nagy dolgokat építettünk fel; azt mondhatták emberek: „Milyen sikeres munka ez!”. De ahogy ma visszanézünk rá, látjuk, milyen szegényes volt szellemi értékét tekintve. Nem az emberek számáról van szó, nem a munka mennyiségéről, nem csodálatos szervezésről és mechanizmusról. Hanem egyszerűen arról, hogy mennyire van benne az Úr. És jobb, ha valami csak egészen kicsi, de úgy, hogy az Úr teljessége van benne, mintsem valami egészen nagy úgy, hogy csak egy kicsi van benne az Úrból.

Becalélnek és Oholiábnak tehát a Szellem értelmet adott. Milyen fontos ez! A Szent Szellem nagyon aprólékos Isten munkájával kapcsolatosan. Mennyi bajtól és időpazarlástól megkímélhetnénk magunkat, ha igazán a Szellem vezetne bennünket abban, amit teszünk!

Szemléltetésül elmondom egy megtapasztalásomat. Sok évvel ezelőtt, amikor az Úr munkált valamit – és ezt valóban olyasmi volt, amit az Úr munkált –, egy drága testvér eljött oda, és megjegyezte: „Szerintem ez az Úr munkája!”. És jönni kezdett az összejövetelekre. Imádkozott is az összejövetelen, és egyébként olyan volt, aki rendszeresen prédikált különböző helyeken. Egyszer csak az jutott eszembe, jó volna, ha ez a testvér is részt venne a munkában. Így aztán megkértem, hogy prédikáljon – ő meg szívesen vállalta. Azután újból megkértem, és fokozatosan részesévé vált a munkának. De azután eljött az idő, amikor felismertem, hogy ennek a testvérnek nem ugyanaz a látása. Mi, akik benne voltunk Istennek abban a munkájában, nagyon mély megtapasztaláson mentünk át. Valamit igazán megismertünk a kereszt munkájából. A kereszt lerombolta minden régi elgondolásunkat a prédikálásról és szervezésről. Ez a testvér pedig soha nem ment át ezen. Ő nem a gyökértől nőtt ki. Kívülről csapódott hozzánk. Az igazi alapvető kinyilatkoztatás nem jutott el hozzá. Prédikátor és bibliatanító volt, de eljött az idő évekkel később, amikor rájöttem, szörnyű hibát követtem el azzal, hogy behoztam ezt a testvért. Végül eljött a nap, amikor elment. Megpróbált belefogni más dolgokba. És noha még mindig szerettük őt, és sokat láttunk benne az Úrból, jó sok bajt és szomorúságot szerzett nekünk azáltal, hogy a munka szerves részévé vált. Amikor pedig elment, az sok nehézséggel járt.

Jött egy másik testvér egy kicsivel később. Ez még azelőtt volt, mielőtt megtanultam volna a leckét. Ő is drága testvér volt, igazán szerette az Urat. Evangélista volt. Tanította is a Bibliát egy időben, de magányos volt. És odajött hozzám egy nap, mondván: „Érzem a szükségét, hogy bekapcsolódjak valahová. Szükségem van olyan emberek csoportjára körülöttem, akik imádkoznak értem, amikor elmegyek szolgálni, és akikben szellemi közösséget találok”. Én meg együttérzően, a vágytól vezérelve, hogy egy testvérnek segítsek, azt feleltem: „Testvérem, mi biztosítjuk azt, amire szükséged van. Köréd gyűlünk. Imádkozni fogunk érted. Találd meg a helyed közöttünk!”. De ő sem a gyökérről fakadt. Lehet, hogy elég jó gyümölcs volt, de, tudjátok, különbség van aközött a gyümölcs között, amelyik a gyökérből nőtt ki, és aközött, amelyiket mi kötünk fel a fára. Én nem tudnék hibát találni abban a testvérben. De megértem azt a napot, amikor nagyon megbántam, hogy valaha is behoztam őt közénk. Ő is elment, és megpróbált valami újat kezdeni. És az elég sok bajt okozott nekünk. Nagyon szeretjük őt, nem tudnánk pedig hibát találni benne.

De tudjátok, Istennek volt egy munkája, amit Ő végzett. Azoknak pedig, akik ahhoz kapcsolódtak, belülről kellett jönniük. Nem tehetjük egyszerűen a kezünket az emberekre, – erre meg arra, – és mondhatjuk azt: „Gyere, és csatlakozz hozzánk! Gyere, és szállj be a munkánkba!” Nekik benne kell lenniük abban, amit Isten velünk tesz. Isten munkája egy élő szervezet, organizmus, és nem valamilyen szervezés, organizáció. Mindennek pedig a gyökérről kell fakadnia. Remélem, értitek, mire gondolok. Annyira fontos, hogy minden a Szellemben legyen, és ne az ember megítélése szerint.

Azzal kezdtem ezeket a délelőtti összejöveteleket, hogy elmondtam: a Timóteushoz írt második levélnek, Pál utolsó levelének az volt a célja, hogy bizonyos dolgokat helyrehozzon Isten házában. És az egyik, amit ott helyreigazít, az Isten házának elöljáróira vonatkozik. Bizonyosak vagyunk abban, hogy már akkor elkezdődött az, ami az egyház megszervezéséhez vezetett – a gyülekezetben a tisztségviselőket ember nevezte ki. Nem tudom, érzékelitek-e a különbséget a tisztségviselők és az élő szervezet között. Érzékelitek a különbséget? A testünk élő szervezet, a benne lévő élő szerveket nem nevezzük hivatalos néven. Azok egyszerűen élő szervek. Az élet működteti őket. Nem mondjuk azt: „Ennek a testnek most szívre van szüksége. Menjünk, és keressünk egy szívet valahol! Adunk neki valami hivatalos nevet, és behelyezzük”. Nem, a szív az egész szervezetből nő ki. A késő újszövetségi időkben elkezdődött azonban, hogy az emberek az elöljárókat diakónusnak, püspöknek, érseknek és végül pápának kezdték nevezni.

Ez még azelőtt kezdetét vette, hogy Pál befejezte volna a szolgálatát. És Pál azért írta azt a levelet Timóteusnak, hogy helyre tegye ezt. Lényegében Pál ezt mondta: „A gyülekezet elöljárói nem egyszerűen tisztségviselők. Nem azért választották meg őket, mert értelmes emberek. Nem azért lettek kiválasztva, mert vagyonos emberek. Nem azért, mert befolyásosak a világban. Nem azért választották ki őket, mert sikeres üzletemberekként voltak ismeretesek. Az elöljárók már akkor is elöljárók, amikor még nem nevezik őket annak. Értitek ezt? Egyáltalán nem a névről van szó, hanem arról, hogy milyen az ember. Az pedig, hogy milyen az ember, teljesen attól függ, hogy mennyire van benne az Úr. Az Úr jelenléte határozza meg, hogy mi az ember. Elhagyhatod a nevet, ha úgy tetszik. Csak az egyszerűség kedvéért használjuk a megnevezést. A megnevezés azonban olyan jelentőségre tett szert, ami egyáltalán nem volt a rendeltetése. A gyülekezeti elöljárók nem többek és nem kevesebbek, mint szellemi emberek. Hadd ismételjem meg: AZ SZÁMÍT CSUPÁN, MENNYIRE VAN BENNE AZ ÚR ABBAN AZ EMBERBEN.

Látjátok, szorosan az Újszövetséggel haladunk. Kezdetben így volt ez: „Válasszatok ki Szent Szellemmel teljes férfiakat”. Ez volt a meghatározó. Akár diakónusok, akár elöljárók, akár apostolok voltak, azon múlott, hogy Szent Szellemmel teljes férfiak legyenek. Tudjátok, a Szent Szellem tesz mindent Krisztus szerintivé. És ha egy igazi elöljáróval találkozunk, nem az emberrel találkozunk először, valami fontos emberrel, valami tekintélyes emberrel, olyannal, aki mindent a kezébe vett; hanemaz Úr Jézussal találkozunk. Ez az, ami azzá tesz, amik vagyunk, bármilyen területen. És ezek nagyon fontos alapelvek. „Ügyelj, hogy mindent arra a mintára készíts, amit láttál”. És noha az embereknek kellett elkészíteniük, csak a Szent Szellem ereje által tehették. Ha nem így történik, az csak az idő és az erő eltékozlása.

Évekkel ezelőtt hosszú beszélgetést folytattam egy nagy világméretű mozgalom vezetőjével. Ennek a munkának nagyon áldott és szép kezdete volt. Isten felemelte egy szolgáját, mély megtapasztaláson vitte keresztül, és azután elkezdte használni ebben a munkában. Világméretű munkává lett. Sokatok számára ismerős volna, ha megmondanám a nevét. De ne kérdezzétek, nem mondom meg. Az a helyzet, hogy kezdeti éveiben nagy szellemi erővel bírt. Úgy gondolom, az egyik leginkább szellemi dolog volt ez, amit Isten az utóbbi száz évben tett; de mára elveszítette eredeti erejét. Tovább folytatódik; egy nagy, világméretű evangéliumi mozgalom. Világszerte százával vannak gyülekezetei, de elveszítette az eredeti szellemi mélységét. Nagyon különbözik a jellege attól, amilyen az első években volt. Beszélgettem tehát ennek a munkának az egyik vezetőjével, aki bánkódott amiatt, hogy ez a munka veszített a szellemi életéből. Nagy szomorúsággal töltötte el. Azt kérdezte tőlem: „Sparks úr, mit tenne ön?”. Ez pedig nagyon nehéz kérdés lett volna bárkinek. Egy kicsit el kellett gondolkoznom, majd ezt feleltem: „Azt hiszem, a következőt tenném. Összehívnám az összes vezetőt, kivonnám őket a munkából, és két-három hétig várnék az Úrra. Kérném őket, hogy keressék az Urat, hogy visszanyerhessék az eredeti látást és életet”. Így válaszolt: „Sparks úr, igaza van, csak ezt lehet tenni”. De azután hozzátette: „Mégsem lehet megtenni”. Megkérdeztem: „Miért?”. „Túlságosan elfoglaltak. Nézze, belekerültünk valamibe, ami annyira igénybe veszi az időnket és erőnket, hogy nincs időnk arra odafigyelni, hogy a szellemi életünk mély és erős legyen.”

Ez egy másik nagyon-nagyon fontos dolgot juttat eszembe a pusztai szent sátorról. Nemcsak hogy mindent a megadott minta szerint kellett elkészíteni, de amikor az megvolt, a nép a bizonyság vezetése alapján indult el. A szent sátrat lebontották, minden részét léviták vitték a vállukon, és a tábor továbbment. Ez persze nagyon jó, szívesen gondolunk erre. De nem sokkal később így szólt az Úr:„Állj, nem megyünk tovább, állítsátok fel újból a szent sátrat, és maradjatok itt, amíg nem szólok, hogyindulj”. Ez történt újra meg újra. Vajon miért volt ez így? Tudjátok, nem működik az, hogy a vállunkra veszünk dolgokat, és megyünk, és egyre csak megyünk. Az Úr azt mondja: „Állj, azt akarom, hogy jobban megértsétek a Fiamat. Meg akarom értetni veletek, hogy csak az én jelenlétem által van előrejutás. Gyűljetek össze a szent sátor körül, de vegyétek észre, hogy Én ott vagyok középen. Most egy időre velem legyetek elfoglalva. Eddig azzal voltatok elfoglalva, hogy továbbmenjetek; de azt mondom,álljatok meg, és velem legyetek elfoglalva egy kis ideig”. A lényeg, hogy a szellemi előrehaladás mindig az Úr jelenlétén múlik, és azon, mennyire fogjuk fel, hogy ez a jelenlét mit jelent. Úgyhogy bekövetkezik időnként az életünkben, hogy az Úr így szól: „Állj meg, hagyd abba a menetelést, szüneteltesd minden tevékenységedet, hagyj fel minden munkáddal, csendesedj el, és ismerd meg, hogy én vagyok az Isten! Foglalkozz velem most egy ideig!” Előrejutás, szellemi előrejutás csak AZ ÚR JELENLÉTE által lehetséges.

Tudjátok, amikor a nép az ígéret földje határához érkezett, nem voltak hajlandók bemenni és elfoglalni a földet, mert hallották azoktól, akik kikémlelték azt, hogy óriások vannak ott (4Móz 14). Ezért nem engedelmeskedtek, és nem követték az Urat. Akkor az Úr azt mondta Mózesnek: „Mondd meg nekik: Életemre mondom – így szól az Úr –, hogy úgy fogok veletek bánni, ahogyan ti beszéltetek ellenem! Itt a pusztában fogtok holtan elhullani, a számba vettek mind, ahányan csak vagytok, húszévestől fölfelé, mert zúgolódtatok ellenem. Nem mentek be arra a földre, amelyről esküvel ígértem, hogy ott fogtok lakni, csak Káléb, Jefunne fia és Józsué, Nún fia. De gyermekeiteket, akikről azt mondtátok, hogy prédává lesznek, azokat beviszem, és megismerik azt a földet, amelyet ti megvetettetek. De ti holtan hullotok el itt a pusztában. Fiaitok pásztorok lesznek a pusztában negyven esztendeig, és bűnhődnek a ti hűtlenségetekért, míg holttesteitek az utolsóig a pusztában nem lesznek” (4Móz 14,28-33).

Amikor Mózes mindezeket elmondta Izrael fiainak, a nép nagyon megszomorodott. Következő reggel pedig felkeltek, és azt mondták: „Vétkeztünk; felmegyünk arra a helyre, amit az Úr ígért”. Mózes azonban azt mondta: „Miért akarjátok áthágni az Úr parancsát? Nem fog az sikerülni! Ne menjetek, mert nem lesz köztetek az Úr! Vereséget fogtok szenvedni ellenségeitektől! Hiszen az amálékiek és kánaániak ott vannak veletek szemben, és elhullotok fegyvereiktől! Mivel elfordultatok az Úrtól, az Úr sem lesz veletek!”. Az emberek azt mondták: „Elmegyünk”. Az Úr azt mondta: „Ne menjetek!”. De ők azt mondták: „Elmegyünk, továbbmegyünk.” Az Úr azt mondta: „ÉN NEM MEGYEK TOVÁBB”. Ők mégis továbbmentek, vagy legalábbis megpróbálták, és ez végzetes következményekkel járt. A negyven év leteltével pedig mindannyian meghaltak a pusztában, úgy, ahogy az Úr megmondta (4Móz 14,41-43).

Veszélyes dolog továbbmenni az Úr nélkül. Csak akkor mehetünk tovább, ha tudjuk, hogy az Úr velünk van. És ugyanígy minden tevékenységünkben nagyon fontos tudnunk, hogy az Úr ott van-e abban, amit teszünk, hogy nem előzzük-e meg az Urat.

Ugyanilyen veszélyes nem menni, amikor az Úr megy. Tegyük fel, hogy egyik nap, amikor a papok megfújják az ezüst trombitákat, amikor felhangzik a jelzés, amely ezt jelentette: „Ma elindulunk, ma az Úr továbbmegy”; tegyük fel, hogy a nép azt mondja: „Ó, hát mi nem megyünk. Mi itt maradunk, nem indulunk el”. Rendben van, az Úr elment volna, őket pedig magukra hagyta volna a pusztában. Láthatjátok, ez mind a két irányban működik. Az Úr továbbmegy, nekünk is mennünk kell. Az Úr azt mondja: „Várjatok egy kicsit, és szerezzetek új ismereteket rólam”. Akkor késznek kell lennünk várni. Látjátok, az Istennel folytatott élet alapelveit tárom elétek.

Azt hiszem, itt befejezem ma délelőtt. Sok mindent mondtam. Nem akarom, hogy az egész beleolvadjon egy nagy masszába. Azt szeretném, ha látnátok ezt, mert ez döntő tényező az Úr jelenlétére nézve. Az Úr nem mindig azt akarja tenni, amit mi gondolunk. Gondolatainkat az Úr jelenlétébe kell vinnünk. „Uram, jó volna, ha erre vagy arra a helyre mehetnék. Azt hiszem, ott szükség van rám. Meg is hívtak, hogy elmenjek, és jónak látom elmenni.” Csupán ennyit kell számításba vennünk? Az egészet vissza kell vinnünk az Úrhoz, és azt mondanunk: „Uram, ott akarsz látni, és most akarsz ott látni?” Ha kilépek az Úr időzítéséből, időt fecsérlek. Az Úr talán a jövő évre gondolt. Ha most teszem, eltékozlok egy egész évet. Értitek, mire gondolok? Ilyen a Szellemben való élet, és az Úr csak annyira lehet velünk, amennyire mi a Szellemben élünk.

Nem vagyunk persze tökéletesek, követünk el hibákat. Az előbb beszéltem egy hibáról, amit elkövettem. Ez nem azért történt, mert nem volt a szívem az Úré, nem azért, mert nem szerettem buzgón az Urat; de tudjátok, nem tanultam meg a leckéket Krisztus iskolájában. Azt mondtam az elején, hogy meg fogok osztani néhány leckét, amit megtanultam abban az iskolában. Bukás és szenvedés által tanultam meg azokat. Isten nagyon gyakorlatias. Tudjátok, Isten sohasem ad a kezünkbe egy tankönyvet, mondván, „Tanulmányozd ezt a könyvet, és tegyél úgy, ahogy a könyvben írva van”. Ó, nem, Isten soha nem így tesz, ez könnyű volna. Talán szeretnénk, ha így lenne, de Isten a tapasztalatok által tanít. Belevisz helyzetekbe, és azután megtanuljuk a komoly leckéit – ez az egyedüli módja annak, hogy igazán tanuljunk. Az igazi tudás az, ami a tapasztalatból származik. Lehet, hogy valaki más ír egy tankönyvet; odajön hozzánk a könyvvel. Azt mondja: ez az újszövetségi gyülekezet tankönyve, és mindent úgy kell tenned, ahogy itt le van írva – de nem telik sok időbe, és teljesen összezavarodunk.

A Szent Szellem a mi tankönyvünk, Ő mindent tud. Nála megvan minden alapelv, és csak ahogy a Szellemben élünk, úgy tanulhatunk a tapasztalatok által. De van valami értéke annak, hogy el tudjuk mondani nektek ezeket. Nem azt mondom, hogy azért ezt tegyétek, mert én mondom, hogy tegyétek. Azt mondom, hogy ez az, amiről hiszem, hogy az Úr útja. Ti pedig megszívlelitek. Engeditek, hogy a Szellem tanítson titeket, megpróbáljátok megjegyezni ezeket, és megkímélhetnek titeket sok olyan bajtól, amiben nekem részem volt. De az egész egy dologhoz vezet vissza: AZ ÚR JELENLÉTÉHEZ. Ez a legfontosabb a világon. Igazán nagy dolog, ha el tudjuk mondani: „Az Úr velünk van”.