„Hogy egyek legyenek, ahogy mi egyek vagyunk”

Írta T. Austin-Sparks

15. összejövetel - Isten megmutatja nekünk a mintát: azt a mintát mutatja meg, hogy milyen Krisztus tökéletességben

(1964. február 10. de.)

Mivel ennek a délelőtti összejövetel-sorozatnak ez az utolsó alkalma, azt hiszem, az volna a legjobb, ha az elején felidéznénk, mi mindenről volt szó. Azzal kezdtük, hogy a kereszténység valami sokkal több lett, mint ami kezdetben volt; hogy sok mindent hozzátettek az alapokhoz, ami nem tartozik oda. Így aztán egy olyan kereszténységben találjuk magunkat, amely nagyban különbözik a kezdetitől. A mai kereszténység nagyon bonyolult. Ott van a sokféle irányzat, a szervezetek, mégpedig sokkal több, mint amilyen volt a kezdet a maga egyszerű, alapvető valóságában. És mi azt mondtuk, kérni fogjuk az Urat, vigyen vissza minket a mi Urunk Jézusban végzett isteni munka kezdeteihez. Azt is mondtuk, hogy hisszük, Isten Igéje azt mutatja, hogy végül minden meg fog rendülni; abban a nagy megrázkódtatásban pedig csak az fog megmaradni, ami valóban a mennyből való. Nagyon sok minden, ami az alapra épült, el fog tűnni. Meggyőződésünk, hogy Isten Igéje mondja ezt.

Azután amikor ez az idő eljön, és úgy érezzük, hogy már elkezdődött, minden az alapra nézve lesz megpróbálva. A nagy megrázkódtatásban az lesz a végső kérdés, hogy mennyire van jelen az Úr. Így azután ennek az alapvető dolognak, az Úr jelenlétének a taglalásával folytattuk. Ezzel kezdte az Úr a régi Izraelnél. Idéztük a 2Mózes 25,8-at: „Készítsenek nekem szentélyt, hogy köztük lakjam”. Ez Isten örök gondolata, ami átível az időn, HOGY KÖZTÜK LAKJAM. Láttuk, hogy a szent sátor vagy az a szentély a régi Izrael számára Isten jelenlétének helye volt.

Azután átmentünk az Újszövetséghez, és láttuk, hogy az Úr Jézus megalapította az új Izraelt. Amikor Isten félretette a régi Izraelt, azt olvassuk: „az Ige testté lett, és köztünk sátorozott”. E rendtartás szerint tehát A SZENT SÁTOR AZ ÚR JÉZUS. Nem egy dolog, hanem egy Személy. Isten jelenléte ott van, ahol az Úr Jézus van. Ez határoz meg mindent. Az a fő kérdés, hogy az Úr Jézus jelen van-e. Ahol Ő van, ott van Isten sátora – éppen úgy, ahogyan az Ószövetségben, ahol az emberek összegyűltek a szent sátor körül. A szent sátor volt a meghatározó az életükre nézve, az tette őket egy néppé. Mindegyiküket ez az egy középpont egyesítette, életüket és világosságukat innen nyerték. Ugyanígy ebben a rendtartásban az Úr magához gyűjti az embereket; Ő lesz mindennek a középpontja. Őbenne egyesülnek egy néppé, és tőle nyerik életüket és világosságukat. És mindez az Úr jelenlétének a kérdése.

Majd tovább kutattuk, mit láthatunk még az Úr jelenlétének jelentőségéből a régi szent sátor szemléltetőeszközén keresztül. Az első, amit megláttunk, hogy ezt Isten mutatta be a mennyből. Azt mondta az Úr: „Ügyelj, hogy arra a mintára készíttesd, amit a hegyen láttál!” A hegy a menny előképe volt, ahol az Úr lejött, hogy találkozzon szolgáival, és ott megmutatta mindennek a mintáját. A mintát lehozták a hegyről, és megismertették az emberekkel. Azt a mintát mutatták be nekik, amit Isten elgondolt.

Tudjuk, hogy az a szent sátor minden részletében az Úr Jézust jelképezte – így tehát ebben az új rendtartásban minden az Úr Jézus bemutatásával kezdődik. Ezért találjuk a négy evangéliumot, amely sok levélnél később íródott, az Újszövetség elején. A négy evangélium ugyanis az Úr Jézust mutatja be. Úgy állítja Őt elénk, mint olyan mintaképet, amely Isten jelenlétével függ össze. Fel kell ismernünk a négy evangélium rendkívüli jelentőségét! Ezek tartalmazzák az isteni mintát, melyet a mennyből küldött le nekünk.Isten megmutatta nekünk a mintát, méghozzá tökéletes mintát adott elénk. Amikor Jézus földi élete végéhez ért, elmondhatta: „Elvégeztem azt a munkát, amelyet rám bíztál, hogy elvégezzem”. Mi volt az a munka, amit Isten rábízott? Elsődlegesen az, hogy kinyilatkoztassa Isten szándékát, hogy elmondhassa: „Aki engem lát, látja az Atyát”. Más szavakkal, elmondhatta: „Isten szándékának a kifejeződése vagyok; és azért jöttem le a mennyből, hogy Bennem kifejezésre jusson Isten szándéka annak teljes valóságában”.

Természetesen csak általánosságban tudok erről beszélni ma délelőtt. Elővehetném az evangéliumokat, és bemutathatnám ezerféle módját annak, ahogyan az Úr Jézus kinyilatkoztatta Isten szándékát. Mindenben, amit mondott, és amit tett, volt valami Istenből. És Ő volt személyesen Isten szándékainak átfogó megtestesítője. Isten tehát ideadta nekünk ezt a mintát. Azáltal, hogy elküldte a Fiát, mindennek a mintáját megadta nekünk az Ő jelenlétére vonatkozóan.

Hadd forduljak hozzátok, kedves barátaim, ezzel kapcsolatosan. Amikor megérkeztem, elmondtam, hogy nem azért jöttem, hogy bibliai tanításokat adjak át. Amikor majd elhagyom ezt az országot, ez a kérdés lesz a szívemben: „Milyen következménye lesz ennek az egésznek a gyakorlatban?” Ez fogja meghatározni az itt együtt eltöltött időnk értékét, ezért nagyon komolyan kell keresnem az Urat minden alkalommal, amikor szólok hozzátok. És kérnem kell az Urat, hogy ne csak sok mondanivalót adjon nekem, hanem adjon nektek valami olyat, amivel szembesülnötök kell. Azt mondom tehát, hogy a meghatározó dolog mindig az Úr jelenléte. Nem az ezer dolog valamelyike, amiből a kereszténység felépül. A végső kritérium ez: „Jelen van ebben az Úr?” és „Az Úr vajon mindenben ott van?”; „Ott van-e az Úr abban, amit tesznek?” és „Ott van-e az Úr abban, ahogyan teszik?” Ugyanis az Úrnál éppolyan fontos az, hogy miként tesszük a dolgokat, mint az, hogy megtesszük-e azokat. Ott van-e az Úr egyenként az emberekben? Jellemzi-e az életüket ez a mindenek felett való dolog:Az Úr bennük?

Nem vonom kétségbe, hogy szeretitek az Urat. Nem kérdőjelezem meg. De hadd mondjam el újból, egy olyan nagy rendszer részei vagyunk, amely nagyon bonyolult, és jelentős részben nem az Úr szerint való – csupa olyasmi, amit az ember vitt bele. Az ember rátette a kezét az Úr dolgaira, és a saját elgondolása szerint tett dolgokat, és így sok minden került be, ami emberi, és nem az Úrtól való. Amikor ezt mondjuk, nem csak a kereszténységre gondolunk általánosságban, hanem saját magunkra is. Ez ránk is igaz. Mindannyian belekerültünk valamibe, amit kereszténységnek neveznek, mindannyian felvettünk valamit a kereszténységből, és lehet, hogy sok minden van benne, amitől meg kell szabadulnunk, és visszatérnünk az egyszerű, alapvető valósághoz. A legalapvetőbb valóság pedig AZ ÚR JELENLÉTE. Meg kell tudnunk győződni róla, hogy az Úr velünk van, hogy Ő velünk van mindenben, amit teszünk; hogy ez nem csak a mi elménkből fakad; hogy nem a mi akaratunkból származik, nem a mi érzelmeinkből; hogy nem a lelkünkből fakad, hanem ez a dolog minden részletét tekintve az Úrtól jött, mint a szent sátor. Éppen úgy, ahogy Jézus Krisztusnál volt, ennek is teljes egészében Istentől kell jönnie.

Ez vissza kell, hogy kényszerítsen bennünket a térdeinkre – hogy végigmenjünk az egész munkánkon. Időről időre szükség lehet rá, hogy megálljunk, és megkérdezzük az Urat mindarra nézve, amit teszünk. „Istentől való ez, vagy saját magunktól? Cselekvésünknek ez a módja Isten szándéka szerinti, vagy a sajátunké? Az Úr van ebben, vagymi vettük kézbe?” Tudjátok, ez nagyon fontos. Ne hibázzátok el! Minden, ami csak emberektől való, semmivé lesz; előbb vagy utóbb meg fog rendülni. Minden ember munkáját tűz fogja megpróbálni, azt mondja Isten Igéje.

Az első tehát az Úr Jézus bemutatása, és hogy Őt meglássuk. Talán utalhatok egy személyes élményemre ezzel kapcsolatban. Nem magamról akarok beszélni, de szeretnék segíteni nektek azáltal, hogy szemléltetem a mondanivalómat. Éveken át lelkész voltam, amint azt a különböző felekezetek nevezik. Lelkésze voltam annak, amit gyülekezetnek hívnak. Egyszerre két felekezet lelkésze is voltam. Ott voltak azok a nagy vallási épületek. Papi gallért és öltözéket viseltem, és benne voltam a szervezett kereszténység egész rendszerében. Nagy szószékem volt. Prédikáltam, és megfizették. Én őszinte voltam, valóban hittem, hogy az Úré vagyok. A szívem az Úr után vágyódott.

De eljött az idő, amikor az Úr megmutatta nekem Jézus Krisztust, és kezdte kijelenteni a Fiát bennem. Tudjátok, én ismertem a Bibliát. Tanítottam a Bibliát mindenfelé. Amikor elmentem egy nagy gyülekezetbe London északi részén, nem volt bibliaórájuk, csak egy nagyon kicsi imaórájuk. Én azonban úgy döntöttem, legyen nekünk olyan, amit bibliaiskolának neveznek. Csináltattam tehát egy nagy táblát, akkorát, mint ez az egész emelvény, és eldöntöttem, hogy bibliai előadásokat fogok tartani. El is kezdtem átvenni a Bibliát, Mózes első könyvétől a Jelenésekig. Az eredmény az volt, hogy tömegesen jöttek az emberek az előadásokra – ezt azért mondom, hogy rámutassak, tényleg ismertem valamelyest a Bibliát.

Eljött azonban a nap, amikor megláttam az Úr Jézust, és ez a többi mind értelmetlenné vált. Az egész egyházasdi olyanná lett számomra, mintha kisgyermekek azt játszanák, hogy templomba járnak. Ez a papi öltözet, ó, milyen ostoba dolog is volt! Rájöttem, hogy valójában nem láttam azelőtt a Bibliát. Ott volt az egész a fejemben, de valójában zárt könyv volt számomra. Amikor az Úr megmutatta nekem a Fiát, mindezek eltűntek, értelmetlenné váltak számomra. Megláttam, hogy az Úr Jézus a gyülekezet, nem pedig ezek a dolgok. Megláttam, hogy a Bibliában minden az Úr Jézus. A Biblia nem egy könyv, a Biblia Krisztus. Megláttam Krisztust a Mózes első könyvében – az egész Bibliában Krisztust láttam meg. Ez pedig minden mást olyan bolondságnak tüntetett fel! Ez egyszerűen kifordított önmagamból, és a feje tetejére állított mindent bennem. Minden mást magam mögött kellett hagynom. Megláttam az Úr Jézust. Nem úgy értem, hogy a testi szemeimmel láttam meg Őt, hanem úgy, ahogyan Pál, amikor azt mondta: „Tetszett Istennek, hogy kinyilatkoztassa Fiát énbennem”. Ez történt az én esetemben is.

Valami új kezdődött akkor. Egy új szolgálat kezdődött, Istennek egy új munkája. És most emiatt vagyok itt, a világ túlsó felén. Nem bibliatanítóként jöttem hozzátok, hanem hogy arról beszéljek nektek, amit az Úr Jézusból megláttam, és hogy elmondjam nektek, a lényeg ez: Jézust látni. Ez természetesen nem olyan valami, ami évekkel ezelőtt egyszer megtörtént. Ez csupán elkezdődött negyven évvel ezelőtt, és még ma is tart – és ha hű maradok az Úrhoz, így lesz ez életem végéig. Az Urat folyamatosan egyre növekvő mértékben látjuk. Tudjátok, ezzel kezdődött ez az Ószövetségben, és ezzel kezdődött az Újszövetségben is. Minden egyebet hátrahagyva vissza kell térnünk az Úrhoz.

Nos, miután a mintát megmutatta Isten, úgy Izraelnek a szent sátor kapcsán, mint az apostoloknak az Úr Jézus esetében, az volt a következő, hogy tanította az embereket a mintával kapcsolatban. Beszélt tehát róla az embereknek. Egyértelmű, hogy minden embert összegyűjtöttek, és ismertették velük a mintát. Mindenkit belevontak, nekik kellett mindent elkészíteniük. Nekik kellett biztosítani az aranyat, az ezüstöt és minden mást. Így tehát, bár nem szól róla a Biblia, eléggé nyilvánvaló, hogy Mózes összehívta az egész népet, és közölte velük: „Az Úr nagyszerű mintát mutatott nekünk”. Azután pedig elmagyarázta a részleteket. Azt mondhatta: „Vannak dolgok, amiket aranyból kell készíteni, másokat ezüstből, azután szükség van különféle szövetekre, különböző színűekre.” És így vehette végig az egész mintát. Azt mondhatta: „Nos, ezt parancsolta az Úr, és ez mindegyikőtökre vonatkozik.” Tanította őket a mintával kapcsolatban.

Majd az Úr Jézus jött le a mennyből mint szent sátor. „KÖZÖTTÜNK SÁTOROZOTT” –  mondta János. Ő Isten szándékának a teljes kinyilatkoztatása. És Jézus Krisztus elkezdte tanítani a tanítványait saját magáról; szóban és tettben tanította őket saját magáról. Ahogy Őt nézték és hallgatták, valóban eljutottak Isten velük kapcsolatos szándékának ismeretére. Megvan tehát nekünk az Újszövetség, és az Újszövetség mindennek a megtestesítője Krisztussal kapcsolatban, végig egyetlen célt szem előtt tartva. Mindezek a részletek az Úr Jézusról egyetlen dologhoz kapcsolódnak. Sok időbe telne a szent sátor minden egyes részletét számba venni; az egész örökkévalóságra lenne szükség, hogy összegezzünk mindent Krisztussal kapcsolatban. Az Újszövetségben is nagyon sok mindent találunk az Úr Jézusra vonatkozóan; de a rengeteg minden valójában csak egy: Ez pedig az Úr jelenléte. Láthatjátok, mennyire mindenre kiterjedő, részletekbe menő dolog ez. Az Úr jelenléte a legapróbb részletre is vonatkozik. Be is tudom ezt mutatni az Újszövetségben. Ha nem az Úr akarata szerint tettek dolgokat az Újszövetségben, minden rosszra fordult. Az Úr csak akkor maradt velük, ha minden Krisztus szerint való volt.

A második tehát az, hogy Krisztusról tanuljunk. Van egy kis részlet az Újszövetségben, amely számomra nagyon fontos és jelentős: az apostol olyan dolgokról írt, melyek nem voltak rendben. A következő kifejezést használta erre: „Nem így tanultátok Krisztust”. Ez nem az a mód, ahogyan Krisztust tanulhatjátok; ez nem Krisztus tanulása. Látjátok, milyen fontos ez? Olyan, mintha az apostol azt mondta volna, hogy mindennek abból kell fakadnia, ahogyan Krisztust tanultuk. Ezek a dolgok embertől valók, ezek tőletek származnak. De nekünk mindenben Krisztust kell megtanulnunk.

Most jön a harmadik. Beszéltünk a két férfiról, Becalélről és Oholiábról. Azt olvassuk, hogy betöltötte őket Isten Szelleme, és mindenféle munkára alkalmasak lettek. Így tehát azt a munkát amikor elkezdték és továbbvitték, nem puszta emberi bölcsességgel végezték. Az Úr nem azt mondta: „Nos, itt a minta, csináljátok meg! Vegyétek kézbe, és valósítsátok meg!” Az Úr nem ezt tette. Fogta ezt a két férfit, és betöltötte őket Szellemével. Az Ő eszközeivé váltak, akiken keresztül bemutatta, hogyan kell azokat a dolgokat elkészíteni. A hangsúlyt most nem az emberekre szeretném helyezni, mert az Úr az, aki kézbe veszi az embereket ilyesmihez. Azt szeretném hangsúlyozni, hogy A FELADATOT A SZENT SZELLEM ÁLTAL KELL ELVÉGEZNI. Ha az emberek Isten eszközeiként kerülnek bele a munkába, akkor Szent Szellemmel teljes embereknek kell lenniük. Ahogy már rámutattunk, így kezdődött ez az Újszövetségben: „Válasszatok ki hét férfit, akik telve vannak Szent Szellemmel”. Ez vonatkozott a munka folytatására is. Mindennek a Szent Szellem kenete alatt kell történnie.

Kedves barátaim, sok esetben látok az Úr munkájában olyan embereket bizonyos pozícióban, akiknek nincs arra kenetük. Emberek helyezték őket pozícióba. Emberek gondolták úgy, hogy ők megfelelnek arra a munkára. Természetesen szeretik az Urat, nagyon odaszántak az Úr iránt, és az Úrnak akarnak szolgálni; így tehát fogják őket a vezetők, és pozícióba helyezik őket. Ahogy jobban megnézzük, láthatjuk, Isten sohasem kente fel őket arra a tisztségre. Isten munkájában a vezetés felkent vezetést jelent. Minden szellemi embernek meg kell látnia, hogy az a férfi- vagy az a nőtestvér fel van-e kenve arra a tisztségre, amit ellát. Nem azért vannak ott, mert odafurakodtak, és nem is azért vannak ott, mert más, felelősséggel felruházott emberek úgy gondolták, hogy jó volna őket odahelyezni. Nem, egészen nyilvánvaló, hogy az Úr kente fel őket arra a tisztségre, és ezért az Úr van velük. Lehet nagyon sok emberi gyengeségük, lehetnek olyan dolgaik, amiket nehéz elviselni. Tudjuk, milyen sok hibájuk van természetük szerint, de el kell ismernünk, az Úr van azzal a férfival vagy nővel. A megfelelő helyen vannak, mert az Úr helyezte őket oda.

Ezért a felkenetés a lényeg minden Krisztussal kapcsolatos dologban; és itt nem egyéni kenetről van szó. Nincs annyiféle kenet, mint ahány ember. Csak egy kenet van, és ez Krisztuson van, mint fejen. Csak úgy lehet részünk a kenetben, ha Krisztusban és Krisztus irányítása alatt állunk. Nem vagyunk a kenet alatt, ha mi választjuk meg a pozíciónkat, vagy ha emberek helyeznek minket pozíciókba. A kenet Krisztus kenete, és akkor van meg bennünk a kenet, ha teljesen az Ő uralma alatt vagyunk. Ez természetesen túl nagy falat most a számunkra; azt szeretném azonban kiemelni, hogy a Krisztus szerint való dolgok alakulásának folyamatában a vezérelv a Szent Szellem kenete.

A következő, amit megláttunk, hogy a szellemi fejlődést mindig az Úr jelenléte irányítja. Képzeljük el a következő helyzetet a pusztában! Én nagyon el tudom képzelni, hogy mikor a szent sátrat lebontották, és összecsomagolták, a trombiták indulót fújtak, ezek az emberek mind tele voltak lelkesedéssel –„Most indulunk az Ígéret földje felé, hamarosan ott leszünk az Ígéret földjén!”. 

Tehát mindenki nagy izgalommal kerekedett fel, és haladt előre. De egyszer csak megállt felettük a felhő, s az Úr azt mondta nekik, hogy bontsák ki a becsomagolt szent sátrat, és állítsák fel. „Itt maradunk egy kicsit”, és talán ezt mondták az emberek: „Ó, miért kell megállnunk, várakoznunk és időt veszítenünk? Mi el akarunk jutni oda, miért álljunk meg, és várakozzunk itt? Meddig maradunk itt?” És ha a felhő sok napon át ott maradt, ami előfordult, azt mondhatták: „Ó, miért vesztegetünk el ennyi időt? Miért nem haladhatunk előre?” Miért volt ez így? Tudjátok, az Úr azt akarta, hogy ne csupán az út foglalja le őket, hanem Őrá is legyen idejük. Azt akarta, hogy Őrá figyelve mozduljanak, és így, amikor már valamennyi időt az Úrral töltöttek, az Úr szólt: „Most már induljunk.” Nem mondta, de úgy gondolta, hogy „később újból megállunk majd”. Az Úr sokféleképpen teszi ezt. Megragadunk bizonyos dolgokat, és haladni akarunk azokban. Teljes energiánkkal ráállunk az Úr dolgára, és azt mondjuk: „Hadd legyen meg ez is!” és így megyünk előre. Néha azt mondja az Úr: „Állj meg egy kicsit!” Lehet, hogy hirtelen megállít egy eseményen keresztül, valamilyen csapás vagy szenvedés által. Valami történik, és mi tudjuk, hogy az Úr azt mondja: „Állj meg, túlságosan elfoglalt vagy ahhoz, hogy meghallgass, túlságosan lekötnek a dolgaim ahhoz, hogy személyesen Velem legyél elfoglalva.” Szükséges tehát, hogy az Úrral töltsünk valamennyi időt. Azt szeretném tehát hangsúlyozni, hogy szellemi fejlődés csakis az Úr jelenléte által lehetséges.

Amikor Mózes összehívta a népet, mindenki, akinek készséges volt a szíve, elhozta, amije volt ehhez a munkához. Ilyen módon az Úr felelősséget ruházott az emberekre. Láthatjuk, hogy a szent sátor nem hullott le készen az égből, csak a minta jött az égből. Azután azt mondta az Úr: „Ügyelj, hogy mindent a minta szerint készíttess el!” Felelősséget ruházott az emberekre ezügyben. Meg kellett érteniük a mintát, és vállalni a felelősséget, hogy ki is vitelezik. Amikor ezt megtették, az Úr dicsősége betöltötte az Úr házát.

Voltak azonban olyan időszakok, amikor eltértek a mintától; meg is nézünk egy ilyen időszakot. Áronnak volt két fia, a két idősebbről van szó, akiket Nádábnak és Abíhúnak hívtak. Nádáb és Abíhú következett Áron után a papságban. Nos, Nádábnak és Abíhúnak jól kellett ismernie a mintát. Tudniuk kellett, mit mondott Isten az egyes részletekről, és volt valami többek között, amit Isten mondott: Hogy amikor a papok bemennek az Úr elé a füstölőikkel, az oltárról kell venniük a tüzet. És vajon honnan származott az oltáron levő tűz? Gondolom, olvastátok a történetet. Itt van az oltár, itt van a fa az oltáron, minden készen. A pap elment vajon, gyufát gyújtott, és lángra lobbant a fa? Vagy bármi is volt a tűzgyújtás módja akkoriban, úgy csinálták? Elkészítették a tüzet, és odavitték az oltárra? Nem, az oltár tüze a mennyből jött. Amikor felállították az oltárt, ráhelyezték a fát, levágták az áldozatot, és a fára helyezték, az Úr tüze leszállt, és az a tűz soha nem aludt ki. Soha nem volt szükség arra, hogy ez megismétlődjön. Mindaddig, amíg a szent sátor azon a helyen volt, égett a tűz éjjel és nappal. Senkinek sem kellett tüzet gyújtania. Nádáb és Abíhú pedig nem az oltárról vette a tüzet, hanem elmentek, és saját maguk gyújtottak tüzet. Valahonnan máshonnan szerezték, más módszerrel, és azt a tüzet tették a füstölőikbe, úgy mentek az Úr elé. Az Úr pedig lesújtott, és meghaltak az Úr előtt. Idegen tüzet mutattak be. Nem az a tűz volt, amely a keresztből származott. Saját tüzük volt, a hústest tüze, a természeti ember tüze, az ő lelkük tüze, nem pedig a Szellemé. Az Úr azt mondja, ez idegen tűz. Nem felelt meg a mintának, és az Úr elítélte. Az értelmezést már rátok kell bíznom.

Látjátok, milyen nagy dolog a „Krisztus iránti felelősség”? AZ ÚR RÁNK RUHÁZTA A FELELŐSSÉGET. Azt mondja: „Ha mindent a minta szerint tesztek, veletek vagyok. Áldottak lesztek; veletek megyek továbbra is. Ha olyan dolgokat kezdtek bemutatni, amelyek nem a minta szerintiek, hanem embertől származnak, az szellemi halált eredményez.” Tegyen az Úr bennünket szellemileg fogékonnyá!