„Hogy egyek legyenek, ahogy mi egyek vagyunk”

Írta T. Austin-Sparks

16. összejövetel - „Nem akarok ingyen kapott égőáldozatot bemutatni”

(1964. február 11. du.)

Olvassuk: 1Krónika 21,1.7-30

Azt hiszem, valószínűleg mindannyian tudjátok, hogy Ornánnak ez a szérűje lett a nagy templom helyszíne. Ez lett az a hely, ahol a salamoni nagy templom felépült, és hogy itt állítják föl az oltárt, ez jelzi, hogy Isten háza Gibeonból Jeruzsálembe költözik. Nagyon sokatmondó, hogy Isten háza egy szérűn épült fel. Tudjuk, hogy a szérű az a hely, ahol bottal erőteljesen csépelik a búzát; az a hely, ahol a búzamagot elválasztják a héjától. Pontosan ez történt szellemi értelemben ezen a szérűn. Ez volt az a hely, ahol a bűn megítéltetett. Isten házára nézve az első dolog, hogy a bűn megítélésének helyén épül fel. Dávid már elmondta: „Nagyot vétettem (…) igen esztelenül cselekedtem”. Isten szörnyű módon megítélte a bűnét – és Isten házának az alapja ott állt, ahol a bűn megítéltetett. Tudjuk, hogy ez igaz az Újszövetségben is.

Mielőtt meglenne a gyülekezet, előbb ott van a kereszt. Mielőtt még lehetne bármiféle háza is Istennek, szükség van a szérűre, ahol a bűn megítéltetik. Ez az a hely, ahol minden büszkeség megaláztatik. Dávid bűne a büszkeség bűne volt. Amikor a Sátán arra késztette, hogy számba vegye Izraelt, az a szándék húzódott mögötte, hogy Dávid dicsekedhessen Izrael nagyságával. Még Jóáb is, aki pedig nagyon hústesti ember volt, figyelmeztette Dávidot, hogy helytelenül cselekszik. Azt mondta Dávidnak, hogy Izrael nagyon nagy nép, nem szükséges fáradni a megszámlálásával. Ez azonban egyszerűen Dávid büszkeségéből fakadt, hogy elmondhassa: „látjátok, mennyi emberünk van”. Milyen csodálatos nép vagyunk! Lám, mennyi megtérőnk van! Az Ige azt mondja: „De Isten rossznak látta ezt”. És az a szérű volt az a hely, ahol minden büszkeség porba hullott, ez lett a bűnvallásnak, a bűn megítélésének és azután a bűnbocsánatnak a helye – az a hely, ahol az ítélet és az irgalom összetalálkozott. Ez az Úr házának alapja. Dávidnak magának kellett ezt átélnie ahhoz, hogy nyilvánosan fel lehessen állítani az oltárt. Az az oltár tőrként hatolt Dávid szívébe. A KERESZT MÉLYREHATÓ MUNKÁT VÉGZETT DÁVIDBAN, MIELŐTT NYILVÁNOSAN FELÁLLÍTHATTA AZ OLTÁRT.

Ezek maradandó alapelvek Isten házára nézve. A 2Sám 21-ből való rövid igeszakaszból a 24. versre kívánok kitérni. „Nem akarok ingyen kapott égőáldozatot bemutatni.” Nagyon költséges dolog az, hogy részünk legyen az Úr házában. Semmi sem olcsó és könnyű ezzel kapcsolatban. Nem, nagyon is sokba kerül Isten házába bejutni. Először is, Istennek mindenébe került azáltal, hogy egyszülött Fiát adta oda. A Fiúnak mindenébe került, hogy megüresítse magát a menny teljességétől és dicsőségétől. Az ember bűne nagyon költséges dolog. Nem juthatunk el Isten házának áldásaihoz anélkül, hogy felismernénk, milyen költséges dolog Isten házába bekerülni. Isten háza a közösség helye. Isten háza Isten népének a közössége. Az egymással való közösség azonban költséges dolog. Bizonyára megtanuljátok ezt a leckét, ahogy haladtok előre. Isten népének a közössége nem valami olcsó és egyszerű dolog. Mindaz, ami ehhez a közösséghez kapcsolódik, kerül nekünk valamibe.

Ha valami megzavarja két embernek ezt a közösségét Isten házában, nem könnyű egyiküknek odamenni a másikhoz, és megvallani, hogy helytelenül cselekedett; nem könnyű bocsánatot kérni a helytelen tettért. Nem könnyű megalázni magunkat egymás előtt; szívesen megteszünk bármi mást, csak ne kelljen megalázkodnunk egy testvérünk előtt. Igen, az egymással való közösség költséges dolog. Megalázkodásba és megvallásba kerül. Ami igaz kettőre, az gyakran igaz a sokra is. Ha meg akarjuk őrizni a közösséget Isten házában, annak ára van. Fizetni kell érte. És ha nem vagyunk készek megfizetni a közösség árát, ez azért van, mert olcsónak tartjuk az egymással való közösséget. Tudjátok, ha valami nem igazán értékes számunkra, nem vagyunk készek nagyon sokat fizetni érte. Ha valóban szeretjük Isten házát, vagyis az Úr népének közösségét, készek leszünk bármilyen árat megadni, hogy megőrizhessük azt a közösséget. Ami értékes számunkra, annak megfizetjük az árát. Ugyanez vonatkozik az Úrért végzett szolgálatunkra is.

Ma este összejöttünk imádkozni. Tudjátok, olykor vannak olyanok az imaóráinkon, akik tudnak úgy imádkozni, hogy az nem kerül sokba nekik; némelyek nagyon könnyen imádkoznak. Csak olyan, mintha megnyitnák a csapot, és folyik belőlük mindenféle erőfeszítés nélkül. Néhány embernek azonban nagyon sokba kerül az imádkozás. Egyeseknek egyáltalán nem könnyű imádkozni. Úgy szakad fel a szívükből. Ha valamibe kerül nekünk az ima, akkor van igazi értéke.

Ugyanez igaz a szolgálatra. A jelenlevők közül nyilván nem mindenki igeszolgáló. De vannak olyanok, akik szeretnek felmenni az emelvényre és beszélni. Semmi sem teszi őket annyira boldoggá, mint a nyilvánosság előtti beszéd, és ez könnyen is megy nekik. Annak azonban, ami igazán értékes, ára van. A keresztnek, az oltárnak ott kell állnia imádságunk középpontjában. Ott kell állnia szolgálatunk középpontjában – olyannyira, hogy ne is tudjunk szolgálni, ha nem az Úr végzi azt rajtunk keresztül. Hogy inkább elszaladjunk az emelvényről, semhogy onnan beszéljünk, ha nem az Úr teszi azt. Nos, azt hiszem, értitek a lényegét. „Nem akarok ingyen kapott égőáldozatot bemutatni.”

Mennyit jelent valójában Isten háza a számunkra? Mennyit jelent valójában az ima a számunkra? Mennyit jelent számunkra a közösség az Úr népével? Nagyon nagyra értékeljük? Akkor készek leszünk nagy árat fizetni érte. Ha nem értékeljük mindezt, és azt, amit az Úr tett értünk, akkor könnyedén lemondunk róluk. Dávidnak ez a története sok tanulsággal szolgál számunkra. Olvassátok el újból, és gondolkozzatok el rajta. De soha ne felejtsétek el ezt az egyet: AMI ÉRTÉKES, AZÉRT KÉSZEK VAGYUNK FIZETNI; ÉS AMIT A LEGTÖBBRE ÉRTÉKELÜNK, AZÉRT FIZETJÜK A LEGTÖBBET!