„Hogy egyek legyenek, ahogy mi egyek vagyunk”

Írta T. Austin-Sparks

20. összejövetel - „De egyet teszek”

(1964. február 16. de.)

Olvassunk el néhány szakaszt Isten Igéjéből!

„Történt pedig, hogy útközben, amint déltájban közeledtem Damaszkuszhoz, hirtelen vakító fényesség sugárzott le rám az égből. A földre estem, és hangot hallottam, amely így szólt: Saul, Saul, miért üldözöl engem? Én pedig megkérdeztem: Ki vagy, Uram? És ő így szólt: Én vagyok a názáreti Jézus, akit te üldözöl. Akik velem voltak, a fényt ugyan látták, de a velem beszélő hangját nem hallották. Ezt kérdeztem akkor: Mit tegyek, Uram? Az Úr pedig azt felelte nekem: Kelj fel, menj Damaszkuszba, és ott megmondják neked mindazt, amit tenned kell, amit Isten felőled elrendelt. Mivel pedig annak a fénynek a ragyogása miatt nem láttam, a velem levők kézen fogva vezettek; úgy mentem be Damaszkuszba” (Csel 22,6-11).

„Ezért, Agrippa király, nem voltam engedetlen a mennyei látomás iránt” (Csel 26,19).

„Mert nem akarjuk, testvéreim, hogy ne tudjatok arról a nyomorúságról, amely Ázsiában ért minket: rendkívüli mértékben, sőt erőnkön felül megterheltettünk, annyira, hogy az életünk felől is kétségben voltunk. Sőt mi magunk is elszántuk magunkat a halálra azért, hogy ne önmagunkban bizakodjunk, hanem az Istenben, aki feltámasztja a halottakat; aki ekkora halálos veszedelemből megszabadított minket, és meg is fog szabadítani. Benne reménykedünk, hogy ezután is megszabadít” (2Kor 1,8-10).

„Krisztus szolgái? Esztelenül szólok: én még inkább, hiszen többet fáradoztam, többször börtönöztek be, igen sok verést szenvedtem el, sokszor forogtam halálos veszedelemben. Zsidóktól ötször kaptam negyven botütést egy híján, háromszor megvesszőztek, egyszer megköveztek, háromszor szenvedtem hajótörést, egy éjt és egy napot hányódtam a tenger hullámain. Gyakran voltam úton, veszedelemben folyókon, veszedelemben rablók között, veszedelemben népem között, veszedelemben pogányok között, veszedelemben városban, veszedelemben a tengeren, veszedelemben áltestvérek között, fáradozásban és vesződségben, gyakori virrasztásban, éhezésben és szomjazásban, gyakori böjtölésben, hidegben és mezítelenségben. Ezeken kívül még ott van naponkénti zaklattatásom és az összes gyülekezet gondja (2Kor 11,23-28).

„Testvéreim, én nem gondolom magamról, hogy már elértem, de egyet teszek: ami mögöttem van, azt elfelejtve, ami pedig előttem van, annak nekifeszülve futok egyenest a cél felé, Isten mennyei elhívásának a Krisztus Jézusban adott jutalmáért” (Fil 3,13-14).

„Mit tegyek, Uram?”; „Egyet teszek”. EZEKBEN A RÖVID MONDATOKBAN FOGALMAZZA MEG PÁL APOSTOL ÉLETÉNEK KEZDETÉT ÉS VÉGÉT. Keresztény életének kezdete az volt, amikor megkérdezte: „Mit tegyek, Uram?” Amikor a Filippi levelet írta, földi útja végéhez közeledett. Rómában volt bebörtönözve, és kivégzésére várt. Életének a végén még mindig ezt mondta: „Egyet teszek”. Azzal kezdte, hogy „Mit tegyek, Uram?”, és így fejezte be: „Egyet teszek.” Harminc év telt el keresztény életútjának kezdete és vége között. És milyen nagyszerű harminc év volt az! A sok utazása, munkálkodása, tanítása, prédikálása, és ahogy olvastuk is, szenvedései. Mennyire gazdag volt keresztény életének harminc éve! És olyan sok minden volt az alatt a harminc év alatt, ami pályafutásának a végét jelenthette volna. Szenvedései közül sok jelenthette volna a véget számára. Már rég elkeseredhetett volna; mondhatta volna ezt: „Nem bírom elviselni, ez már túl sok nekem, feladom.” De kitartott mindvégig; és többek között ezek voltak utolsó szavai: „Egyet teszek: nekifeszülve futok Isten mennyei elhívásának jutalmáért.”

A ma délelőtti témánk arról szól, hogy ismernünk kell annak titkát, hogyan juthatunk el a célig győzelmesen. Lehet, hogy nincs mindabban a szenvedésben részünk, mint amiben Pál apostolnak része volt, de lesz elég nehézség keresztény életünkben, melyek olykor túl nagynak is fognak látszani. Azon fogunk gondolkodni, hogy tovább tudunk-e menni, és talán ott lesz a kísértés, hogy feladjuk. Amit meg akarunk tudni, az a végső győzelem titka. Tudjátok, van sok keresztény, aki nem jut el egészen a célig. Talán ismertek néhányat, én sok olyat ismerek, aki feladta. Úgy tűnt, hogy nagyon jól kezdték, nagyon ígéretesek voltak. Aztán elhagyták az Urat. Eltávolodtak a Szabadítótól – és nagyon sokan vannak így ezen a világon. Elindultak, de nem érkeztek meg. Nagyon-nagyon sok keresztény távolodott el az Úrtól. És sokan azért hagyták el, mert túl nehéznek találták az utat.

Nagyon fontos tehát tudnunk, hogyan tudunk majd továbbmenni egészen a célig. Pál apostol sorsa tanulságul szolgálhat erre nézve. Annyira sok múlik a KEZDÉSEN! A befejezés nagyon gyakran összefügg a kezdéssel. Pál apostolnál a kezdés volt az, ami megtartotta őt mindvégig. Pál apostol egy nagyon rövid mondatba foglalta az indulását. „A mennyei látás”-nak nevezte. Amikor Agrippa király előtt folyt a pere, azt mondta: „Nem voltam engedetlen a mennyei látomás iránt.” És elolvastuk, mi volt ez a mennyei látomás. Az ő mennyei látomása az Úr Jézus volt. Pál nem úgy döntött, hogy a kereszténységet választja, hogy áttér egyik vallásból a másikba. Pál nem amellett döntött, hogy elfogad bizonyos tanításokat Jézus Krisztusról. Nem azért volt ez, mert néhány ember rábeszélte, hogy kereszténnyé legyen. Nem volt ilyesmiről szó. És arról a sok más dologról sem, amellyel kereszténnyé akarnak tenni némelyeket.

Pál meglátta Jézus Krisztust. Számára a kezdet nem egy vallás vagy egy tanítás volt, hanem egy Személy. Később így fogalmazta meg: „Tetszett Istennek, hogy kinyilatkoztassa Fiát énbennem” (Gal 1,15-16). Személyes találkozása volt Jézus Krisztussal; nagyon személyes volt ez. Pál – vagy a tarzuszi Saul, ahogy akkor hívták – egy volt a tömegből. Nem tudjuk, hányan mentek vele Damaszkuszba; de eléggé magától értetődő, hogy sokan voltak vele. Azt mondja, látták a fényt, de nem hallották a hangot. Ő volt az egyedüli, aki találkozott az Úr Jézussal; nagyon személyes dolog volt ez. Jézus tudta a nevét. Azt mondta: „Saul, Saul.” Jézus pontosan tudta, Saul hol van. Jézus tudta, hol keresse. És pontosan tudta azt is, hogy milyen küldetésben jár. Látjátok, Jézus mindent tudott erről az emberről; és nagyon személyes módon jött el hozzá. Keresztény életének ez az indulása egészen személyes dolog volt közte és az Úr között. Nézzük csak meg újból ezt a kezdetet.

Ó, hadd mondjam újra, milyen fontos a kezdet! Tudjátok, ha egy épületet húzunk fel, és azt akarjuk, hogy az sokáig megmaradjon, és ellenálljon viharnak, szélnek és esőnek, és elbírja a nagy súlyt, amellyel meg fogják terhelni, jó alapra van szükségünk. Az épületnél minden az alaptól függ. Így van ez a keresztény élettel is. A kitartásunk teljesen az alapon múlik, úgyhogy megint ezt az alapot nézzük meg. Láttuk, hogy valami nagyon személyes dologról volt szó az ember és az Úr között. Így kell ennek lennie mindegyikünknél. El kell tudnunk mondani: „Az Úr személyesen találkozott velem, és én találkoztam az Úrral személyesen. Ez nem olyasmi, amit mások mondtak nekem. Ez nem valami olyan, amit egy könyvben olvastam. Ez nem olyasmi, amit a vasárnapi iskolában tanítottak nekem. Ez nem olyasmi, amit prédikációban hallottam. Ez valami egészen személyes köztem és az Úr között. Még ha nem is lenne más keresztény az egész világon, én tudom, hol állok. Ha én volnék is az egyedüli keresztény a világon, én keresztény vagyok, mert találkoztam magával az Úrral. Ismerem az Urat személyesen.”

Hadd mondjam el, hogy ez mennyire fontos. Bár nem éltem át mindazt, amit Pál apostol átélt, sokkal több éve vagyok az Úr munkájában, mint amennyi ideig Pál volt benne. Tudjátok, néha, amikor a kereszténységre nézünk, elszorul a szívünk. Látjuk a nagy megosztottságot, látjuk a sok állhatatlan keresztényt. Olyan sok mindent látunk a keresztényekben és a kereszténységben, ami nem az Úr. És könnyű lenne feladni, és azt mondani: „Hát, tévedtünk, rossz úton járunk.” Mi segít bennünket továbbmenni, ha ott van a sok hamis tanítás és hamis tanító? Láthatjuk, hogy Pál a szenvedésről szóló felsorolásába belefoglalta az áltestvéreket is. Ha sok áltestvér van, milyen könnyű is lenne mosni kezeinket, és otthagyni az egészet! Talán néha ilyen érzéseink vannak; más keresztényekre nézünk, és csalódunk. Talán keserűen legyintünk: „Elegem van a kereszténységből! Nem erre számítottam.” Mi segít minket továbbmenni? Csakis egyvalami: hogy ismerjük az Urat személyesen. Számunkra nagyon valóságos az Úr. Nagyon erős az alapunk. A mi alapunk nem egy tanítás, egy vallás vagy egy társaság. A mi alapunk egy Személy. Ezt jegyezzétek meg legelsőként, és törekedjetek arra, hogy ez legyen az alapotok.

Aztán volt egy másik dolog is Saul, vagyis Pál indulásánál. Megfigyeltétek, hogyan szólt az Úrhoz? Jézus megkérdezte: „Saul, Saul, miért üldözöl engem?” Nos, nem gondolom, hogy Saul tudta volna, mit beszél, amikor az utána következő mondatot mondta. Néha úgy mondunk dolgokat, hogy nem is tudjuk, mit beszélünk. A következő dolog, amit a tarzuszi Saul – nem tudatosan – mondott, így hangzott: „Ki vagy, Uram?” És amikor Jézus azt mondta, hogy „Én vagyok a názáreti Jézus” (Csel 9,4-5), vajon nem fordult-e meg Saul fejében egy pillanatra: „Ó, én nem akartalak téged Úrnak hívni. Én a názáreti Jézust üldözöm. Eszem ágában sem volt valaha is Úrnak hívni őt.” De Saul nem ezt tette. Amikor rájött, hogy ezt a szörnyű názáreti Jézust nevezte Urának, nem vonta vissza. Nem mondta azt: „Tévedtem. Ó, bocsánat, hogy ezt mondtam.” Még inkább ráduplázott. Azt mondta: „Mit tegyek, Uram?” Az, hogy a názáreti Jézust kétszer is Urának nevezte, óriási dolog volt ennek az embernek az életében.

Ha találkoztunk volna Saullal, amikor elindult arra a damaszkuszi útra a főpap meghatalmazásával, hogy börtönbe vesse mindazokat, akik a názáreti Jézust követik – úgy olvassuk, hogy „Saul pedig az Úr tanítványai elleni fenyegetéstől és öldökléstől lihegve elment a főpaphoz (…) ha talál olyanokat, akik az Úr útjának (szó szerint „Az Útnak”) hívei… – ha találkoztunk volna vele, amikor erre az útra elindult, és azt mondtuk volna neki: „Saul, még mielőtt megérkeznél, a názáreti Jézust Úrnak fogod nevezni”, mit gondoltok, mit csinált volna Saul? Nos, azonmód börtönbe vetett volna minket. A legutolsó a világon, amit valaha is szándékozott volna tenni, hogy a názáreti Jézust „Úr”-nak nevezze. Ez óriási kapitulációt jelentett számára.

Abban az „Uram” szóban teljes önmegadás rejlett. Ez volt a kezdet. Teljes és abszolút meghódolás Jézus, mint Úr előtt. Ez óriási dolog volt részéről. Figyeljük csak meg: „Mit tegyek, Uram?” Itt van egy fiatalember, aki mindig maga döntött arról, hogy mit tesz. Itt van egy fiatalember, akinek természetéből adódóan nagyon erős az akarata. Senki sem állhatott ellene annak az akaratnak. Ha a szülei könyörögtek volna neki, nem hallgatott volna rájuk; bárki is unszolta volna, hogy gondolja meg magát, azt mondta volna: „Nem fogom, én ezt teszem. Mindegy, hogy más mit mond, én ezt teszem.” Ilyen erős akarata volt a tarzuszi Saulnak. És most így szól: „Mit tegyek, Uram?” Azt az erős saját akaratot teljesen alárendelte Jézus Krisztus uralmának. Ez nagyon mély dolog. Látjátok, ez az a fajta kezdet, ami célba juttat egy embert. Ez volt az ő indulása; mindent átadott Jézus Krisztusnak, mint Urának a kezébe. Valójában azt mondta: „Többé már ne az én akaratom legyen meg, hanem a Tiéd. Ne az én elgondolásom, hanem a Tiéd. Ne az én terveim valósuljanak meg az életemben, hanem a Tiéid.” Ez olyan alap volt, mely nagyon nagy súlyt megbírt. Gondolkozzatok csak el, mi mindenről olvastunk, ami érte őt az alatt a harminc év alatt! Amikor hazamentek, olvassátok el újból!

A harminc évnyi szenvedés, nyomorúság és megpróbáltatás két dolgot igazolt. Először is igazolta, mennyire valódi volt Pál meghódolása az Úr Jézus előtt. Ez az ember nem mondta azt: „Uram, érted fogok élni, ha könnyűvé teszed az életemet. Jó keresztény leszek, ha gondod lesz arra, hogy ne érjenek bajok. Keresztény leszek, és követlek, ha gazdagon megáldod az életemet.” Pál soha nem mondott ilyesmit az Úrnak. Úgy gondolta – áldástól függetlenül –, hogy „Te vagy az én Uram, én a rabszolgád vagyok”. És harminc éven keresztül ezt az odaszánást tették próbára ezek a megpróbáltatások. Azt mondta: „háromszor megvesszőztek”, „zsidóktól ötször kaptam negyven botütést egy híján” (2Kor 11,25.24). Miért mondta azt, hogy „egy híján”? Mert a negyvenedik ütést úgy tekintették, mint ami végzetes. Harminckilenc botütés – ha még egyet kapsz, halott vagy. Háromszor történt ez vele. Nem gondoljátok, hogy az ördög ezt mondta neki, amikor a harminckilencedik ütést kapta: „Még mindig alárendeled magad az Úrnak? Még mindig Úrnak nevezed? Ha már nem akarnád Úrnak nevezni, vége lehet ennek a verésnek. Minden jóra fordul, ha felhagysz ezzel a Jézus Krisztusnak való önfeladással.” Úgy hiszem, a Sátán gyakran mondott neki ilyesmit. És ahogy záporoztak rá az ütések, a Sátán azzal gyötörhette: „Még mindig Úrnak fogod nevezni Őt?” De sokkal többről van szó, mint háromszor harminckilenc botütésről. Ott voltak a bebörtönzések. Egyszer megkövezték, és otthagyták, mert halottnak hitték; aztán hajótörésben is volt része a tengeren és még sok mindenben. Bőven volt része olyan élményekben, amelyek arra késztethették, hogy újból átgondolja az Úr Jézus iránti odaszánását. De ezek a nehézségek csak azt bizonyították be, hogy az odaszánása valódi volt, nem pedig valami mesterkélt dolog. Több volt ez, mint az ember maga.

Ez pedig elvezet bennünket a másodikhoz, amit ez a harminc év bizonyított. Az a nehézséggel és megpróbáltatással teljes harminc év azt igazolta, milyen nagy az Úr Jézus. Az Úr Jézus nagyobb, mint az összes bebörtönzés; Ő nagyobb, mint ez a sokféle szenvedés. Az Úr át tudott vinni egy embert mindezeken úgy, hogy az a végén is elmondhatta: „Még mindig megyek tovább”. Pál az egyik késői levelében használta ezt a kifejezést, „a bennünk munkálkodó erő szerint”. Az Úr ereje munkálkodott benne.

Van valami ezzel kapcsolatban, amiről nem szabad megfeledkeznünk. Lehet, hogy az Úr hatalmas ereje működik bennünk, mi pedig nem vagyunk ennek tudatában akkor. A látszat talán azt mutatja, hogy teljesen azt tesz a Sátán, amit csak akar. Úgy tűnik bizonyos dolgok miatt, hogy nem Jézus az Úr, hanem a körülmények. De mi dönti el vajon, hogy az erő munkálkodik-e bennünk? Nem az, hogy tudatában vagyunk-e annak az erőnek a nehézségek között. Hanem az, hogy az az erő átvisz-e bennünket a nehézségen. Az Úr Jézusnak az a Pálban munkálkodó ereje juttatta el őt azon a sok nehézségen át oda, hogy végül elmondhatta: „egyet teszek”. Szükségesek voltak tehát a nehézségek ahhoz, hogy Pál felfedezhesse, milyen nagy Úr lépett be az életébe. Ha minden könnyű volna, soha sem fedezhetnénk fel, milyen hatalmas az Úr.

Térjünk most rá a Filippiekhez írt levélre. A harmadik fejezetben, amelyikből azt a kis részletet idéztük, Pál apostol beszél azokról a világi előnyökről, amelyekkel bírt, mielőtt találkozott volna az Úr Jézussal. Ezt mondja: „Ha másvalaki úgy gondolja, hogy testben bizakodhat, én még inkább: nyolcadik napon metéltek körül – ez Ábrahám igazi gyermekévé tett, és ez nagy dolog. Izráel népéből, egyenesen a gyökérből jövök, nem kívülről oltottak be. Benjámin törzséből származom, és Benjámin adta Izráel első királyát. Benjámin törzséből származom. Héber szülők héber gyermeke vagyok, nem folyik az ereimben más vér. A törvény szempontjából farizeus – büszke, önelégült farizeus –, buzgóság szempontjából az egyház üldözője, a törvényben követelt igazság szempontjából feddhetetlen voltam.” Mi többet kívánhat ennél az ember a világon? Egy olyan fiatalember áll előttünk, aki szakmájában a legjobb. Nagyon sikeres ezen a világon. De mit mond most? „Ellenben azt, ami nekem nyereség volt, kárnak ítéltem a Krisztusért. Sőt most is kárnak ítélek mindent Krisztus Jézus, az én Uram ismeretének páratlan nagyságáért. Nincs ezen a világon olyan hőn áhított hírnév és siker, ami felérne az Úr Jézussal.” Mennyire megragadta az Úr Jézus ennek az embernek az életét! Azt mondja, Jézus messze felülmúlja mindezeket.

Most már hamarosan be kell fejeznünk. Sokkal többet mondhatnánk ennél, de hadd fejezzem be egyvalamivel. Amikor Pál ezt a levelet írta a filippieknek, a börtönéből írta. Ahogy már mondtuk, halálos ítéletére várt. Már nem utazhatta be a világot prédikálva; most már nem látogathatta meg azokat, akiket szeretett a világ különböző részein. Sok barátja elhagyta. Már nem sok mindent tudott tenni a nyilvánosság előtt, mindez véget ért. Úgyhogy már nem a gyülekezetek számítottak, nem a cselekedetek; csakis az Úr Jézus egyedül. Pál élete nemcsak a munkáját jelentette; nemcsak azt, hogy beutazta a világot, az Igét hirdetve. Amikor mindez elvétetett tőle, azt mondta: „Még mindig megyek tovább.” „Egyet teszek; nekifeszülve haladok. Vegyétek el a munkámat – megyek tovább az Úrral. Vegyétek el a barátaimat – megyek tovább az Úrral. Vegyétek el a szabadságomat – még így is megyek tovább az Úrral!” Milyen nagyszerű Úr lehet Ő!

Ha pedig az Úr Jézus ilyen a számunkra, tovább fogunk menni egészen a célig. Pál ezt kérdezte indulásakor: „Mit tegyek, Uram?” És így fejezte be: „Egyet teszek.” Egyet – milyen fontos az, hogy egy irányba nézzen a szemünk. Ne az legyen, hogy az egyik szem erre néz, a másik arra; ne kétfelé megosztott szív legyen, hanem egy irányba néző, egyszerű, őszinte szempár. Csak egyvalami érdekel az életben, és az Jézus Krisztus. A munkámban – az Úr Jézus. Az egyetemen is az Úr Jézus. Otthonomban is az Úr Jézus. A barátaim között – az Úr Jézus. Ebben az életben minden területen csak egyvalami érdekel, ez pedig az, hogy az én Uram Jézusé legyen az életemben mindaz, ami Őt illeti. Azt mondom, ha ez így van, miközben sokan mások kidőlnek az út során, mi tovább fogunk menni, egészen a célig.